Öröm, hisz annyira akartuk már ezt a babát!
Megkönnyebbülést, hiszen már nagyon régóta próbálkoztunk, és már attól tartottam, hogy nem lehetek többet terhes.
Letaglózottságot, hisz ekkorra már túl voltam két vetélésen és 37 éves voltam. Mi van, ha ezt a babát is elveszítem?
De néhány nap alatt végül az izgalom kerekedett felül, és elmeséltem anyukámnak a terhesség hírét. Azt is elmondtam neki, hogy még senkinek nem mondtuk el a családon kívül, így biztonságosnak gondolta, ha ő elmondja a testvérének. A nagynéném aztán, aki soha sem értett egyetlen társadalmi normát sem, bejelentette a terhességem hírét a Facebook-on – számolt be történetéről a Parents.com szerzője, Nicole Roder.
- Kapcsolódó: Így tarthatod titokban, hogy babát vársz
“Az unokahúgom, Nicole terhes! Szerintem őrült, hiszen ez már a negyedik baba lesz. Elég a gyerekekből! De azért gratulálok!”
Jobban belegondolva, a bejelentette eléggé megszépített megfogalmazása a dolognak. Röviden és tömören, a nagynénémnek sikerült elvonnia rólam a figyelmet, érzékeny információt adott ki rólam, megkérdőjelezte a döntéseimet és még negatív kritikával is illetett.
Ez elég sok így egyszerre. Igazán le voltam nyűgözve magamtól, hogy higgadt tudtam maradni. Le voltam sokkolva, miközben a hormonjaimnak köszönhetően pánikba is estem.
Tagadás: Mégis mennyien láthatták ezt? Talán nem is olyan sokan. Végül is senki nem figyel a nagynéném posztjaira, ugye?
Düh: Mégis milyen idióta az, aki bejelenti más terhességét? És még hogy őrült lennék, mert négy gyermekem lesz? Legalább nem vagyok annyira egyszerű ember, aki egy három éves szintjén van abban, mi az a jómodor!
Alkudozás: Talán meg tudom vele beszélni, hogy levegye a posztot, mielőtt bárki meglátja!
Depresszió: Még egy nagynéni és két unokatestvér kedvelte a bejegyzést. Hamarosan elmondják másoknak is, és akkor már mindenki tudni fogja. El fogom veszíteni ezt a babát is, ugye? Nem fogom túlélni, ha elveszítek még egy babát.
Elfogadás: … tulajdonképpen soha nem jutottan el az elfogadásig. Felkötöttem a gatyát, letöröltem az izzadságcseppeket a homlokomról, és írtam egy üzenetet a nagynénémnek.
“Hello Jo néni! Még nem állok készen arra, hogy a terhességemet a Facebook-on bejelentsem. Még elég korai lenne, és elég ideges vagyok a korábbi vetéléseim miatt is. Le tudnád venni esetleg a posztot?”
“Persze, drágám!” – írta a válaszában.
Nahát! Ez nem is volt olyan nehéz. Elkortyolgattam a nyugtató gyógyteámat és békében relaxáltam a képernyő előtt, várva arra, mikor is tűnik el a bejelentés.
Egy órával később, a poszt még mindig ott volt. Az izzadás visszatért, a kimerült idegekkel és a teli hólyaggal együtt.
“Helló Jo néni” – kezdtem újra -, “a poszt még mindig ott van. Kell segítség esetleg, hogyan kell törölni? Rákattintasz arra a kis nyíl féleségre ott a jobb oldalon, és kiválasztod a törlés opciót a legördülő menüből.”
“Rendben drágám, köszönöm” – írta vissza.
Eltelt még egy óra. Már teljesen le voltam izzadva, de a poszt még mindig ott volt. Az ötödik nyugtató teámat ittam, és emlékeztettem magam arra, hogy Kegel-gyakorlatokat kell végeznem.
Tudod milyen érzés az, amikor alkonyat előtt vagyunk, és a a nap már alacsonyan jár, és az UV-sugarak lyukat fúrnak szinte a szemedbe? Na, pont ilyennek éreztem, ahogy bámultam megállás nélkül a képernyőre, amelyen ott virított az a Facebook poszt, amit MÉG MINDIG LÁTHATOTT AZ EGÉSZ VILÁG!
“Jo néni, igazán értékelném, ha leszednéd azt a posztot MOST AZONNAL” – írtam már szinte könyörögve, újra. “Kérlek, bármit is csinálsz épp, hagyd a fenébe, és szedd le a posztot vagy SZÓ SZERINT VÉGEM.”
(Jó, valójában az utolsó részét nem írtam le. Csak ezt éreztem a zsigereimben.)
Néhányak számára talán hisztérikusnak tűnhet a reakcióm. Hisz tulajdonképpen, csak azt mondta el mindenkinek, hogy terhes vagyok. Talán csak hagynom kéne az egészet, és élvezni a gratulációkat, amikor elkezdenek szivárogni.
De ez többről szól, mint én és a nagynéném Facebook posztja. A várandós anyukáknak kijár, hogy saját maguk jelenthessék be a terhességüket, a maguk módján. Nagyon sok olyan reális ok lehet, ami miatt egy nő nem akarja még bejelenteni a világ számára, hogy terhes.
- Kapcsolódó: Muszáj ilyeneket beszólni a kismamáknak?
Talán, hozzám hasonlóan, aggódik egy esetleges vetélés miatt. Boldog vagyok, hogy azt mondhatom, hogy a terhesség, amit a nagynéném bejelentett, egy sikerese szüléssel végződött. De átéltem már a veszteség borzalmas fájdalmát is. Tudom milyen érzés büszkén tájékoztatni a barátaidat és a családodat, hogy babát vársz, majd később átadni a letaglózó híreket is.
“Szia, hogy vagy, hogy érzed magad?” – kérdezik minden alkalommal, ha összefutsz valakivel, akit ismersz. “Vannak már reggeli rosszullétek?”
“Nem, elvesztettem a babát.”
Úgy érzed, hogy nem elég a gyász, még megaláztatás is rakódik rá. És újra és újra átéled, minden egyes alkalommal, amikor találkozol valakivel, aki tudott a terhességről.
Talán csak zavarja a terhesség miatti diszkrimináció a munkájában. Ez valós probléma a nők életében.
Talán vannak olyan emberek az életében, akikkel maga szeretné megosztani a nagy hírt, mielőtt még mások megtudják.
Talán csak egyedül szeretné élvezni az élet adta izgalmakat, a férjével, mielőtt tudatják a világgal ezt a személyes, titkos örömhírt.
Eltekintve az indokaitól, ez az ő híre, amit meg akar osztani. Nem anyukája híre. Nem a nagynénje híre. És bár vitatkoznék, de nem is a férje híre. Persze, beleszólhat abba, hogyan és mikor legyen bejelentve. De mégis csak az anyában növekszik az új kis élet.
Ő fog szembenézni a fojtogató hányingerrel, az isiásszal, a gázokkal, a gyomorégéssel, az érzékeny, szivárgó mellekkel, és hogy képtelen lesz úgy foghagyma szagot érezni, hogy ne hányná el magát. Ez mind a szülés előtt, és akkor a születés utáni gyógyulásról még nem is beszéltünk. Ha van a történetnek egy kis mókás része, például kitenni egy bejelentő posztot a közösségi médiában, vagy figyelni a rokonok arcát, amikor meghallják a hírt, akkor ahhoz is az anyukának van joga.
(A cikk eredeti forrása: parents.com)
Kapcsolódó cikkek
