Kertesz Andras – Fotó: Fülöp Máté
Óriási élmény volt a Magyar Állami Operaház Gyermekkarának előadása, amely kapcsán semmilyen „kicsinyítő” képzőre vagy “ifjúsági” jelzőre nincs szükség, hiszen a srácok fantasztikus teljesítményt nyújtottak. A felemelő élmény közepette azonban ott körözött körülöttünk a történelem üzenete, és a feladat, hogy valahogyan lefordítsam a nyolcéves kisfiamnak mindazt, amit lát: a háborút, az ideológiai küzdelmeket, a vallások harcát, a fanatikus gyűlöletet, kelet és nyugat vélt vagy valós ellentétét.
Nagy segítség volt ehhez, hogy a mi nagy nemzeti rockoperánk kijelölte a témákat, és megadta a felütést. Szerencse, hogy az István, a király örökre velünk marad, amiért óriási köszönet jár a szerzőknek, Szörényi Leventének és Bródy Jánosnak. Ők, ahogy ma mondani szokás, tűpontosan eltalálták nemcsak az államalapítás feszültséggel teli atmoszféráját, hanem az 1970-es évek végének légkörét is, amely sajnos úgy tűnik, nem utoljára vett körül minket.
Ez az ezer éveken átívelő dinamika segíthet nekünk, szülőknek és gyerekeknek is megfogalmazni az örök tanulságot: a világban mindig lesznek ellentétes érdekek és világnézetek, és ha hagyjuk, hogy ezek összefeszülése háborúvá eszkalálódjon; annak mindig komoly áldozatai lesznek. A mai előadás újabb alkalmat adott arra, hogy felhívjam a kisfiam figyelmét – és talán az önökét is –, hogy ma a világban több mint négyszáztíz fegyveres konfliktus zajlik öt kontinensen, ahol emberek nap mint nap ölik egymást. Erős téma, tudom. De segített az a pillanat, amikor az előadás végén István és Koppány összeölelkezett.
István a király junior – Fotó: Berecz Valter
Ezen az október 23-án nemcsak a történelemről, hanem a kitartásról is tanultunk. Hiszen anyák, apák, férfiak, nők és gyerekek harcoltak az elnyomó hatalom ellen. És ma, az Operában, újra megtapasztalhattuk, hogy a kitartás, a szorgalom és az elkötelezettség csodákra képes. Az Opera Gyermekkarának énekesei professzionális színvonalú produkciót hoztak létre – felnőtt mércével mérve is értékelhető és élvezhető előadást.
Hála és köszönet Hajzer Nikolettnek, a karvezetőnek, aki lelkes munkával a maximumot hozta ki a gyerekekből.
És lefekvéskor a nap záró üzenete valami ilyesmi volt: kisfiam, fontos, hogy megértsük, miről is szól október 23., kik voltak, akik megszállták a hazánkat, kik ellen kellett vagy kellett volna harcolnunk, tanultunk-e a történelmünkből, és sikerült-e megtalálnunk a helyünket a mai világban.
Óriási kérdések ezek, tudom, de fontos, hogy értsük, Magyarország ezer éve a kereszténység és a nyugati kultúra mellett tette le a voksát. Azóta is hiszünk abban, hogy jó úton járunk, amikor a Jóistenhez imádkozunk, és Európa kulturális kincsein keresztül próbáljuk megérteni a világot.
Igen, kelet és nyugat határán lévő kis országunk néha így, néha úgy gondolja, hova is tartozik igazán. De hála a Jóistennek, az elmúlt ezer év adott nekünk operát, gyermekkórusokat, csengő hangú énekeseket, rockzenét, a mai színházat, amely szórakoztat és elgondolkodtat. Talán ezekért érdemes „harcolnunk” – pontosabban: őriznünk és szülőként továbbadnunk a szeretetüket a gyermekeinknek. Mert ha ők is a kultúra kincsein keresztül értik meg a világot, akkor biztos vagyok benne, hogy békésebb hely lesz a Föld nevű bolygó.
Kapcsolódó cikkek
