Jakab-Balogh Lilla: Leválik 

 

Miért nem fáj, ha levágnak belőlem valamit, kérdezi a lányom. Minden nyisszantás után a földre hulló hajszálakat követi a szemével. A nagyi szerint a haj emlékszik, és ha az összeset összegyűjteném, talán eszembe jutna, milyen volt kicsinek lenni.

 

Már kilenc éves, és ritkán sír. A fodrászhoz még elkísérem. Azt mondja, nem muszáj bejönnöm, de nem szól, amikor behúzódok a sarokba. Úgy ül a székben, mintha tudná, hogy nem érdemes ragaszkodni ahhoz, ami úgyis elmúlik. Eszembe jut, két éve még felháborodott a színházban, mert rövid volt Hamupipőke haja. Most azt mondja: így praktikusabb lesz, és ez a szó már ehhez az új frizurához tartozik. Figyelem az éveken át növesztett tincseket, ahogy elválnak tőle, és puha halommá gyűlnek a földön. Ahogy a tükörbe néz, félrehúzza a száját, ugyanazzal a grimasszal, mint régen, amikor még nem döntötte el, tetszik-e neki valami. Aztán máshogy fordítja a fejét. Kicsit magasabbra, mintha próbálgatná, ki lehet így. Megemeli az állát, oldalra billenti a fejét, figyeli, hogy esik a haja. Nem kérdezi, tetszik-e. Egy tincset az ujjára csavar. Régen addig tekerte, amíg be nem lilult. Most elengedi. Visszaugrik. Már nem hullámos. A körmein a félig lepattogzott rózsaszín lakk nyomai. Amikor elkapja a tekintetem, a kezét a pulóver ujjába bújtatja, aztán gyorsan visszaengedi. Nem döntötte el, ma lázadjon-e vagy megfeleljen.

 

A fodrász ránt egyet a köpenyen, a hajszálak a földre hullanak. A lányom ránéz a kis kupacra, aztán rám. Ugye nem rakod el ezt is, fintorog. Az nagyon cringe lenne, nézek rá hunyorogva. A szó már nem lehet divatban, mert ingerülten megemeli a szemöldökét. Ettől előrajzolódik a heg, amit négyévesen a kandallónak esve szerzett. Akkor úgy tűnt, elcsúfítja majd az arcát. Most alig látszik. Ki vagy te? Az a pici sebhely, ami állandó? Vagy a test, ami körbenőtte? Hol vagy azokban a formákban, amiket egyszer betöltöttél? Amit levágtál, kinőttél, elhagytál.

A füle mögé simítom a haját. A halántékán megbújó rövid babahajak kiszabadulnak, mint régen az óvodai copfokból. Türelmetlenül visszaengedi. Talán marad valami a kislányból, aki összegyűjtötte a hóvirágokat, nehogy elolvadjanak. Aki elhiszi, hogy a haj emlékszik. Mintha a testből semmi sem tűnne el egészen. A lábán a bárányhimlő apró gödrei. Szeplők őrzik a tavalyi nyarat, a csuklóján a heg a nagyi forró baracklekvárját, a középső ujján megkeményedett bőr az iskolai hétköznapokat. Vajon mi minden íródik még rá, míg felnő?

 

A test csendben dolgozik. Azt mondják, hét év alatt szinte az összes sejt lecserélődik. A tejfogat felváltja a maradó, a pálcikaembereket az arányok és az árnyékok, a tegnapi szavakat az újak. Dobozba került a kórházi karszalag, a kinőtt kiscipő, az első közös karácsonyfa ága. Átrendeztük a gyerekszobát. A megnyirbált hajú, félmeztelen barbik büntetésben vannak a szekrény tetején. Most lovak vannak a falon és Harry Potter-poszterek. A plüssök már csak háttámlák, helyükre könyvek, filcek és egy lakattal zárt bőrhatású napló került. Néha még előbukkan egy zenélő hajkefe az ágy alól. Úgy néz rá, mintha nem értené, hogy kerülhetett hozzá, de nem engedi kidobni. A csillámpor is makacs. Évek múlva is rátapad valamire: egy pulóver ujjára, a szőnyeg szálai közé, a könyökömre. Nehezebben tűnik el, mint a gyerekkor.

 

Mostanában nem velem nevet, hanem rajtam. Amikor mosolygok fényképezés közben, vagy rossz kontextusban mondom, hogy „cringe”. Olyankor ugyanazzal a türelmetlen szórakozottsággal néz rám, ahogy én anyámra, amikor sokadjára állítom vissza az elhangolt tévéjét. A nagyi egyszer bekapcsolta neki a Farm ahol élünköt. Emberek fát vágnak, néznek egymásra, hazafelé sétálnak a mezőn. Tíz perc után megkérdezte, mikor kezdődik. Otthon másfélszeres sebességen nézünk filmeket. Amíg én utánanézek valaminek, ő már kétszer véleményt váltott. Az élete tele van igével. Rohan, követel, választ, tiltakozik. Az enyém főnevesedik: kávé, vérnyomás, séta.

 

Néha, nehéz napokon még befér mellém az ágyba. Jókait olvasok, mert kötelező és túl sok benne a latin és a táj. Figyelem, hisz-e még az igazságosságban. Hogy aki kedves, azt szeretni fogják. Hogy aki vár valakire, azért egyszer tényleg visszajönnek. Hogy a szőke királyfi nem felejt el válaszolni az üzenetre, és a fehér ló nem hitelből van. Néha eszembe jut, hogy lassan beszélnem kellene vele bizonyos dolgokról. Hogy a nagy szerelmek egy része mosatlan bögrék és rossz időzítés miatt ér véget. Hogy a felnőtt lét nem szabadság, hanem állandó logisztika. Hogy néha nincs tanulság. De mire nekikezdenék, már elbújt a fülhallgatójába. Aztán néha elejt valamit. Hogy milyen idegesítő a barátnője, aki vihog magán, hátha így mások nem nevetik ki. Hogy a lányok chatcsoportjába őt nem vették be. Hogy a fiúk körbeküldtek egy videót a duci osztálytársról. A mesék már nélkülem is repedeznek.

 

Talán azért nem fáj, ha levágnak belőle valamit, mert lassan történik. Mert mindig csak egy kicsi válik le. Végeztünk. Azt mondta, legközelebb már egyedül is idetalál. Nézem, ahogy a hajszálak sorra eltűnnek a seprű alatt, és amikor nem figyel, egy tincset a dobozba csúsztatok.