Szia, anya!
Sosem gondoltam volna, hogy valaha egyáltalán megszólítalak még. De képzeld, ma a szekrény mélyéről előkerült az a hátizsák, amit húsz éve viseltem. Azon a napon, amikor elmenekültem.
Azóta nem láttalak. Az utolsó emlék, amit őrzök rólad, egy fülcsengetően nagy pofon. A matek négyesért. Miközben lassított felvételként láttam jönni a tenyered, rajta az annyira féltett, fejformájú gyűrűddel, hallottam az üvöltésed, hogy nézzek rád. A nap teljes erővel sütött be mögötted az ablakon, úgy éreztem, megvakít a fénye. A fájdalmon át hallottam a saját hüppögésemet, majd a szokott lezáró kiabálást: ne merjek sírni, hát még nekem áll feljebb?
Megszoktam már, hogy én jó sosem, maximum „elviselhető” lehetek, bármennyi versenyt is nyerek, akárhány tárgyból is kapjak dicséretet. Az az alap, ahogy mindig mondtad. De aznap eltört bennem valami. Addig nem ismertem azt a szót, amit kiejtettél amiatt, hogy telefonon beszéltem egy sráccal, akivel közös sorson osztoztunk. Közölted, hogy én leszek az utcasarok dísze, semmire nem viszem, biztosan elcseréltek a kórházban, mert a te gyereked nem lehet ennyire hülye.
Azon az éjjelen előkerestem a hátizsákomat. Az egyetlent, amit a te édesanyádtól, az én ritkán látott nagyimtól kaptam. Elő sosem vehettem, mert kidobtad volna, ahogy minden mást is, amit csak hozott, amikor nagy ritkán megengedtétek, hogy meglátogasson minket. Így aztán eldugtam, remélve, hogy nem találod meg. Ebbe pakoltam bele a kedvenc könyveimet – amiket máig kincsként őrzök – a pár ruha mellé, amiket a sötétben összeszedtem. Szombatonként reggel fodrászhoz mentél, a másik mama már a konyhában főzött, apa pedig szokás szerint elment valahová autóval. A testvéreim még aludtak, így ki tudtam osonni a házból. A zsebembe gyűrtem a szülinapi pénzem, és bujkálva, rettegve indultam a buszmegálló felé. Egy faluban ugyanis nincsenek titkok. Mindenki tud arról is, ha eltüsszented magad. Aztán másfelé néz persze, de tudja. Ez a reggel azonban a kezemre játszott: a reggeli piac miatt üresek voltak az utcák. A buszsofőr szerencsére nem helybéli volt, nem kérdezősködött. Máig nem emlékszem, hogy jutottam el a házig, ahol felnőttél. A nagyanyám tekintete viszont még mindig élénken él bennem, amint megpillantotta a felpuffadt, kékben játszó arcomat. Nem kérdezett, csak megölelt. Ezután két napig szinte csak aludtam. Nem kerestetek.
Amikor magamhoz tértem, a nagyi belém diktált pár falatot. Nem faggatott, ő beszélt. A szavai akkor még terméketlen talajra hullottak – túlzottan gyűlöltelek. Egyre csak az zakatolt bennem, miért velem történik mindez. Kitűnő tanuló vagyok, a diákönkormányzat vezetője, versenyek nyertese, zenélek, ministrálok, mi kell még? Miért nem szeretsz úgy, ahogy a húgomat, de főleg úgy, ahogy az öcsémet? Persze, tudom, húsz éve a falunkban a fiú számított gyereknek, a lány csak lánynak, de mégis… aztán a fájdalom helyét elfoglalták a mindennapok gondjai. Hogy hivatalosan is gondoskodhassak magamról, hogy befejezhessem a gimnáziumot. Hogy munkahelyet találjak a tanulás mellé, és mielőbb eltarthassam magam. Hogy sikerüljön az egyetemi felvételi.
A diplomám átvételekor csak néztem a társaim ünneplő családjait. A nagyi ekkor már halott volt – te a kórházban sem látogattad meg soha, pedig ő számtalanszor bocsánatot kért tőled.
És most sem voltál jelen, pedig a családunkban az enyém lett az első diploma. A diplomaosztó estéjén beszéltem először arról, amit a nagyi mesélt. Annak a fiúnak, aki miatt kimondtad a szót, amivel végleg ellöktél magadtól.
Nagyikám szegény családból származott, sokan voltak testvérek. Csakúgy, mint aztán nálunk is, a legidősebb lányt „fogták be” mindenre. Ő nem tanulhatott, hamar el kellett szegődnie dolgozni, aztán ahogy ezt vidéken elvárták, fiatalon férjhez ment. Nem bánta, hiszen ő is menekült a pofonok, az alkohol, az erőszak elől. Gyorsan megszülettél te, aztán a húgod. És amikor csak rád nézett, arra gondolt, hogy ha neki is teljesítenie kellett, hát neked is. Őt is verve nevelték, mégis ember lett, hát akkor neked is jó lesz így. Te ráadásul dacos voltál és vad, fiús, míg a testvéred igazi bújós kislány. Gyorsan beleszerettél az apámba, aki végre úgy nézett rád, ahogy otthon soha senki. Csak ez számított. Hiába az ivás, a szerencsejáték-függőség, a riasztóan fiatal korotok-te a gimnázium után nem tanultál tovább a fantasztikus rajztehetségeddel, hanem férjhez mentél. Nagyiék tiltották volna, de nagykorúságod miatt nem tehettek semmit. Ehelyett annyira összevesztetek, hogy az én születésemről is levelezőlapon értesültek. Tudom, mert láttam. „Kislányunk született, Kornélia.” Ennyi állt rajta. A házasságodról gyorsan kiderült, hogy nem az, aminek hitted. Két szinte-gyerek házassága volt ez, a késő kamaszok minden hevével, de az új család felől asszonynak szóló elvárásokkal, ’mit szól a szomszéd’-elvvel. Ebbe a közegbe érkeztem meg én, majd a testvéreim.
Azon a diplomaosztós estén értettem meg, miért hajtottál olyan kíméletlenül a saját vágyaid felé. Miért hordtál le annyira kegyetlenül, amiért nekem nem volt kézügyességem. Miért csak a tökéletes volt jó. Sőt, megtettem az egyik legfájóbb felfedezést is: amikor a nőies formáim miatt gúnyoltál a te vékony, tökéletes alakoddal, utasítva, hogy takarjam már el magam, valójában azokra a nőkre haragudtál, akikkel a házasságod alatt megcsaltak. Nagyi szerint gömbölyűek voltak egytől-egyig.
Soraimat visszaolvasva eszembe jut az összes katasztrofális kapcsolatom, ahol úgy működtem, mint egy szeretetkoldus. Szinte mindegy volt, ki az, ha látszólag kedvesen, szeretettel, megértéssel közeledett, azonnal képes voltam kötődést érezni. A szép szavak gyógyírként hatottak a lelkemre. Minden szeretetmorzsáért lehajoltam, legyen az valós vagy csupán látszólagos.
Teljesen hiányzott belőlem minden egészséges belső tűzfal, az eszem összes vészjelét ignoráltam, csak szeressenek már. A házasságtól viszont ódzkodtam tudattalanul is -az okok most már egyértelműek.
Mindig a tökéletességet hajszoltad, főleg kifelé, hiszen nálunk a dolgok belseje erjedt, bomlott, de erről természetesen senki nem tudhatott. Azon a délutánon, amikor egy félrement telefonhívás okán kiderült leendő gyermekem apjáról, hogy cseppet házas, hiába nem találkoztunk hosszú évek óta, hallottam a fejemben a hangodat. Hogy lehettem ilyen vak és idióta, már megint kudarcot vallottam, szégyent hozok a családra… de amikor először éreztem a kisbabám mozgását, elhatároztam, hogy megtöröm azt a mintázatot, ami velem együtt már a harmadik generáció életét keseríti meg. Leszegett fejjel, eltökélten vészeltem át a napokat igyekezve nem arra gondolni, hogy még egy normális apát sem tudtam adni a gyerekemnek. Amikor végül a karomban tarthattam, végre elmúltak a rossz gondolatok. Helyüket átvette a fókuszált figyelem, a kisfiam léte felett érzett kimondhatatlan öröm. Így volt ez egészen addig, amíg meg nem kaptuk az autizmus diagnózisát. Minden démon előjött a bensőm rejtett zugaiból, hogy újrakezdje azt a vitustáncot, amitől annyi éven át visszhangzott a lelkem. Nem vagyok jó semmire… hogy fogom ezt megoldani… miattam lett autista… A szó szerint belém vert perfekcionizmus kínjai. Hisz minden szülő elképzeli, hogy majd mi lesz a gyerekéből – és nem azt kívánja neki, hogy az autizmusa miatt állandóan fejlesztésekre kelljen járnia. Ezen a ponton majdnem felhívtalak. De bekúszott az agyam hátuljába a kép, ahogy valami becsmérlőt, megalázót mondasz ennek a tiszta lelkű kisembernek, ahogy gyogyósnak nevezted a dadogó gyerekkori barátnőmet is. Így aztán a tőled tanult keménységgel uralkodtam magamon, és annyit mondtam a kisembernek, aki az éles eszével már kisiskolásként érezte, hogy ő más: úgy szeretlek, ahogy vagy. Bármi jöjjön, megoldjuk. Mindig számíthatsz rám.
Így élünk most. Szeretetben, tökéletlenségben. A rettegés, hogy nehogy olyan legyek, mint te, az idő múlásával elhalványult. Meg soha nem szűnik. Azt is csak így, negyven felé kezdem elhinni, hogy elég jó anya vagyok. Hiába mondta az orvos, a védőnő, a tanítónő, a saját gyermekem – évekbe telt, mire beengedtem a gondolatot. Úgy érzem, valamelyest feloldottam az elsőszülötteket megnyomorító családi átkot. Az én fiam már tudja, hogy hibázhat, mert úgy szeretik, ahogy éppen van. Ezért aztán szárnyal. Ezt pedig a pofonjaid sosem érték volna el. Erre kizárólag a feltétel nélküli szeretet képes.
Kívánom, hogy egyszer tudd meg te is, mi az.
A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kapcsolódó cikkek
