A kisfiam 2010. április 13-án született 3850 grammal és 58 centiméterrel, röpke két óra leforgása alatt. Az első pár napban minden rendben volt, nagyon boldogok voltunk. Aztán a születése utáni második napon jött egy nővérke, és elvitte ultrahangvizsgálatra. Nem gyanakodtam semmire, azt hittem, rutinvizsgálat lesz. Mindezek után kicsit furcsán viselkedett körülöttünk mindenki, olyan titokzatos volt az egész, még a gyermekorvosból is úgy kellett kihúznom, hogy van-e valami probléma a fiammal. Azt mondták, mellékvese-bevérzés, de nagy valószínűséggel felszívódik, csak kontrollra kellett visszamennünk egy hét múlva. Újra ultrahang következett, majd amikor végzett a doktornő, azonnal telefonált, és a férjemet fölküldték a gyermekosztályra az osztályvezető főorvoshoz. Ő még mindig nem mondott konkrétumot, de másnapra időpontot kért egy budapesti gyermekklinika újszülött-sebészeti ambulanciájára. Számomra még mindig nem volt világos, mi is a gondunk, csak azt éreztem, hogy valami nagyon nagy baj van! A gyermekklinikán nem kerteltek, a diagnózis: neuroblasztóma, gyermekkori, idegrendszeri eredetű rosszindulatú daganat.
Onnantól kezdve villámgyorsan pörögtek az események, izotópos vizsgálat, vérvétel, végül műtét. Az alig kéthetes kisfiam nagy hasi műtéten esett át. A mai napig nem tudom, hogyan éltük túl azokat a napokat, egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy újszülött baba ennyi mindenen keresztülmenjen mindössze két hét leforgása alatt. A műtét sikeres volt, eltávolították a tumort a mellékvesével együtt. Ezután a rendszeres havi kontrollok következtek volna, de sajnos a műtét utáni második hónapban visszatérő, apró daganatsejteket fedeztek fel a májában, nem úsztuk meg a gyógyszeres kezelést. Hat blokk kemoterápia következett 2010 nyarától egészen az év végéig. Hihetetlen, de a kezeléseket nagyon jól viselte a fiam, viszont a mellékhatások, fertőzések minden egyes alkalommal előjöttek, hónapokig a kórházban éltünk kisebb-nagyobb megszakításokkal.
De ennek is vége szakadt, emlékszem arra a december 20-i napra, az utolsó kezelés okozta fertőzést próbáltuk kiheverni. A kisfiam kezelőorvosa hasi ultrahangra küldött minket, a vizsgáló ultrahangos orvos szavait sosem fogom elfelejteni: „Hallja, anyuka, én itt már nem látok semmit”. Semmit? Azt hittem, ott született újra a fiam és vele együtt én is. 2010. december 21. óta tünetmentes, most kezdünk bizakodni, hogy talán ennyi volt, „ennyivel” megúsztuk ezt a halálos betegséget. Bízunk a csodában, bízunk abban, hogy kisfiunk teljesen meggyógyul, teljes emberi életet élhet majd.
Ezzel a pár sorral szeretnénk köszönetet mondani a Tűzoltó Utcai Gyermekklinika 2A onkológiai osztályán és hematológiai ambulanciáján dolgozó orvosoknak, nővéreknek, akik mindig mellettünk voltak, nagyon szerették a kisfiamat… Mert eddig ezt még nem mertük megtenni, nem mertük elkiabálni, talán eltelik az a három év, és virággal, ajándékkal köszönhetünk meg nekik mindent.
Köszönettel: Gőz Gábor Nimród és édesanyja, Sútor PetraSomoskőújfalu
Kapcsolódó cikkek
