Régóta mondogatjuk, mennyire fontos, hogy az apák egyenlő részt vállaljanak a családi teendőkben. A háztartásban, a babagondozásban, a gyereknevelésben. Olyannyira régóta, hogy a férfiak komolyan vették (na jó, nyilván megvolt a belső indíttatásuk is), és azt kell mondjuk, le a kalappal, mert rengeteg pasi nagyon szépen “beleáll” az apaságba, és csinál mindent, amit évszázadokon át főleg mi tettünk (meg persze a nagymamák).
De tudjátok, azért a kényelmesség olykor a legkészségesebb apán is meglátszik. Arra gondolok, hogy persze, leviszi ő a szemetet, meg bepakolja a mosogatógépet, meg felöltözteti a gyereket HA megkérem rá, HA épp eszébe jut, HA én épp valamiért nem vagyok jelen. Az én férjem is ilyen. Segít bármiben, de SEGÍT. Az alapállás, a rutin az, hogy én csinálom. Nem mindent nyilván, de valahogy mindig az az érzésem, hogy ő az, aki válogat, én meg az, aki válogatás nélkül csinál mindent, ami szembejön.
Se az altatás, se az öltöztetés, se a pelenkázás nem tartozik senki kedvenc tevékenységei közé, és bevallom, amióta a gyerekem inkább a földre szórja az ennivalót, mint a szájába, az etetés sem.
Ezzel együtt valahogy mindig azt veszem észre, hogy rám maradnak a dolgok. Hacsak nem látszik rajtam, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok, esetleg nem mondom ki hangosan, esetleg nem kérem meg kifejezetten, hogy aznap vegye át az etetést, a fürdetést.
Azt is szeretem, amikor a férjem felkiált: “bekakilt” – és várja a csodát. Vagyis azt, hogy menjek, és álljak neki az átpelenkázásnak. Érdekes, amikor én észlelem, hogy a kicsi bekakilt, nem szólok senkinek, csak fogom, és átpelenkázom.
Azt is észrevettem, hogy a férjem szeret többes számban fogalmazni, meg feltételes módban beszélni: “az anorákot kéne majd ráadni”, ki kéne szívni az orrát”, “vágjunk össze neki egy almát” – ami persze azt jelenti, hogy szeretné, ha én ezeket megcsinálnám. Néha már mosolygok csak ezen, és mondom neki: “Rendben! Vágjunk!”
Amúgy tényleg van, amit szívesebben megcsinálok én. Mert gyorsabb, mert pontosabb, mert ha én öltöztetem fel a fiamat, akkor még a színek is mennek egymáshoz, és még véletlen sem a téli nadrág kerül fel nyáron – és fordítva.
Meg persze ott a pici igénye is: elfogadja, ha az apa viszi valahova, de azért az altató éneket csakis anyától várja. Hiába kezd bele apa az esti mesébe, tíz perc múlva úgyis azt hallom: anya, anya. Mert anya haját kell fogdosni elalvás közben, anya bőrét kell birizgálni, anya simogassa a hátam. Másként nem megy.
Ha pedig beteg vagy felsír éjjel, úgyis én leszek az, aki aggódik, gyógyszerel, felkel hozzá… A férjem olyankor általában pont nem hallja… Volt is, hogy reggel mondta, milyen jól átaludta muki az éjszakát. Mondom, nem, az te voltál…
- Kapcsolódó: A mosogatásért nem jár dicséret
Őszintén megmondom, valahol jól is esik nekem, hogy érzelmi dolgokban első helyen vagyok a kisfiamnál. De néha azért jó lenne, ha a férjem menne be a fárasztó munkanap után a babaszobába, és én kapcsolgatnám a tévén a sorozatokat addig, amíg a pici elalszik.
Persze én is hibás vagyok, mert kímélni akarom őt. Valahogy az az érzésem, nekem bizonyos dolgokhoz több a mentális erőnlétem. Inkább fürdetek én, altatok, pelenkázok, öltöztetek én, biztos, ami biztos, mert akkor nem lesz idegeskedés. És egy kipihent, békén hagyott pasi nekem is jobb hosszú távon.
Tudjátok: a gondozásban tényleg nincs megállás. Úgyhogy amíg bírom, csinálom én, inkább üljön le ő tíz percre. Én majd pihenek, amikor már mindenki elaludt.
Cserébe egyet várok el: kapjak intimitást, amikor véletlen van tíz perc nyugalom az esténkben. Nem, nem a szexre gondolok. Inkább ölelésre, simogatásra, kedvességre, egy kis beszélgetésre. Engem ez éltet. Úgyhogy amíg a férjemmel megélhetek ilyesmit, kevésbé találom nehéznek, ha a mindennapos munka nagyobb részét végzem én. Persze ha azt látnám, hogy semmiben nem segít, egy hétig se bírnám. Segít ő, csak a maga módján. És az is tény, hogy amikor a műszaki dolgokat kell intézni, szerelni, fizikai munkát végezni, akkor nem is kérdés, hogy az az ő reszortja. Azt hiszem, akkor inkább a babagondozást választom…
Kapcsolódó cikkek
