Baba

Hiába van párom, az anyaság egy magányos küldetés

Igen, mindketten csinálunk mindent. (De azért inkább én.)
2022. Május 09.
Fotó: Getty

Régóta mondogatjuk, mennyire fontos, hogy az apák egyenlő részt vállaljanak a családi teendőkben. A háztartásban, a babagondozásban, a gyereknevelésben. Olyannyira régóta, hogy a férfiak komolyan vették (na jó, nyilván megvolt a belső indíttatásuk is), és azt kell mondjuk, le a kalappal, mert rengeteg pasi nagyon szépen “beleáll” az apaságba, és csinál mindent, amit évszázadokon át főleg mi tettünk (meg persze a nagymamák).

De tudjátok, azért a kényelmesség olykor a legkészségesebb apán is meglátszik. Arra gondolok, hogy persze, leviszi ő a szemetet, meg bepakolja a mosogatógépet, meg felöltözteti a gyereket HA megkérem rá, HA épp eszébe jut, HA én épp valamiért nem vagyok jelen. Az én férjem is ilyen. Segít bármiben, de SEGÍT. Az alapállás, a rutin az, hogy én csinálom. Nem mindent nyilván, de valahogy mindig az az érzésem, hogy ő az, aki válogat, én meg az, aki válogatás nélkül csinál mindent, ami szembejön.

Se az altatás, se az öltöztetés, se a pelenkázás nem tartozik senki kedvenc tevékenységei közé, és bevallom, amióta a gyerekem inkább a földre szórja az ennivalót, mint a szájába, az etetés sem.

Ezzel együtt valahogy mindig azt veszem észre, hogy rám maradnak a dolgok. Hacsak nem látszik rajtam, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok, esetleg nem mondom ki hangosan, esetleg nem kérem meg kifejezetten, hogy aznap vegye át az etetést, a fürdetést.

Azt is szeretem, amikor a férjem felkiált: “bekakilt” – és várja a csodát. Vagyis azt, hogy menjek, és álljak neki az átpelenkázásnak. Érdekes, amikor én észlelem, hogy a kicsi bekakilt, nem szólok senkinek, csak fogom, és átpelenkázom.

Azt is észrevettem, hogy a férjem szeret többes számban fogalmazni, meg feltételes módban beszélni: “az anorákot kéne majd ráadni”, ki kéne szívni az orrát”, “vágjunk össze neki egy almát” – ami persze azt jelenti, hogy szeretné, ha én ezeket megcsinálnám. Néha már mosolygok csak ezen, és mondom neki: “Rendben! Vágjunk!”

Amúgy tényleg van, amit szívesebben megcsinálok én. Mert gyorsabb, mert pontosabb, mert ha én öltöztetem fel a fiamat, akkor még a színek is mennek egymáshoz, és még véletlen sem a téli nadrág kerül fel nyáron – és fordítva.

Meg persze ott a pici igénye is: elfogadja, ha az apa viszi valahova, de azért az altató éneket csakis anyától várja. Hiába kezd bele apa az esti mesébe, tíz perc múlva úgyis azt hallom: anya, anya. Mert anya haját kell fogdosni elalvás közben, anya bőrét kell birizgálni, anya simogassa a hátam. Másként nem megy.

Ha pedig beteg vagy felsír éjjel, úgyis én leszek az, aki aggódik, gyógyszerel, felkel hozzá… A férjem olyankor általában pont nem hallja… Volt is, hogy reggel mondta, milyen jól átaludta muki az éjszakát. Mondom, nem, az te voltál…

Őszintén megmondom, valahol jól is esik nekem, hogy érzelmi dolgokban első helyen vagyok a kisfiamnál. De néha azért jó lenne, ha a férjem menne be a fárasztó munkanap után a babaszobába, és én kapcsolgatnám a tévén a sorozatokat addig, amíg a pici elalszik.

Persze én is hibás vagyok, mert kímélni akarom őt. Valahogy az az érzésem, nekem bizonyos dolgokhoz több a mentális erőnlétem. Inkább fürdetek én, altatok, pelenkázok, öltöztetek én, biztos, ami biztos, mert akkor nem lesz idegeskedés. És egy kipihent, békén hagyott pasi nekem is jobb hosszú távon.

Tudjátok: a gondozásban tényleg nincs megállás. Úgyhogy amíg bírom, csinálom én, inkább üljön le ő tíz percre. Én majd pihenek, amikor már mindenki elaludt.

Cserébe egyet várok el: kapjak intimitást, amikor véletlen van tíz perc nyugalom az esténkben. Nem, nem a szexre gondolok. Inkább ölelésre, simogatásra, kedvességre, egy kis beszélgetésre. Engem ez éltet. Úgyhogy amíg a férjemmel megélhetek ilyesmit, kevésbé találom nehéznek, ha a mindennapos munka nagyobb részét végzem én. Persze ha azt látnám, hogy semmiben nem segít, egy hétig se bírnám. Segít ő, csak a maga módján. És az is tény, hogy amikor a műszaki dolgokat kell intézni, szerelni, fizikai munkát végezni, akkor nem is kérdés, hogy az az ő reszortja. Azt hiszem, akkor inkább a babagondozást választom…