Az ember egyre kétségbeesettebb akciókra képes, ha be akar vágódni a saját gyerekeinél. Így történt, hogy az idén mindenszentek előestéjére töklámpáskészítésre ragadtattam magam. (Ha belegondolunk, hogy kézügyesség vonatkozásában nagyjából a “fogpiszkáló, ha el nem cseszem” képességű székely fafaragóhoz állok a legközelebb, magam is meglepődtem az elhatározáson.)
Kell egy tök!
Urbánus körökben már az első lépés is kisebb erőfeszítést igényel, tudniillik a töklámpáskészítéshez szükségünk lenne például egy halloween-tökre, azt pedig ugye a lakótelepi ábécében nemigen árulnak. Az ismeretségi körömben végzett közvéleménykutatásból persze kiderült, hogy csak én vagyok ilyen vásárlásból felmentett, mindenkinek volt tuti tippje tökbeszerzési forrásra. Végül az egyik kolléganőm megszánt, és felajánlotta, hoz nekem egy tököt Pomázról, ezen ne múljon a gyerkőceim szórakozása. (Kicsit szabadkoztam, ugyanis bringával járok dolgozni, ami némileg felértékeli egy ötkilós tök átviteltechnikai és anyagmozgatási problémáját, és titkon reméltem, a sarki zöldségesnél hamarabb beszerzek egy lámpásnak valót. Nem így lett.) Szerencsére az ötkilós példányok Pomázon is hamar elfogytak, így be kellett érnem egy hat és fél kilós darabbal, amit őszinte hálával és tanácstalanul méregettem, hogy az ördögbe fogom én ezt a valamit behajtogatni a hátizsákomba. Nem részletezem viszontagságaimat, de az tény, hogy mire az Északi összekötő hídra feltekertem a tökömmel, ki kellett raknom a képernyő aljára a tizenkettes karikát, annyira büszke voltam magamra és az ötletemre. A dunai halak szerencsémre némák.
Tökrém
A lelkesedésem még akkor sem hagyott alább, amikor otthon büszkén mutogattam nehezen hazaküzdött legfrissebb szerzeményemet, ám a gyerkőcök a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták iránta.
– Apa, ez is olyan tökjámpa lesz, amilyen Nojman Pájszé a Sam, a tűzoltóban?
– De, apa nagyon vigyázz, mert Nojman Pájsz is felgyújtotta vele a házat!
– És fület hogy tudsz neki fajagni?
– Fület sehogy, ez olyan tök süket lesz, mint általában ti. Inkább azt mondjátok meg, hány fogat csináljunk neki!
– Szejintem tizenhúsznyolcat.
Arra határozottan emlékszem gyerekkoromból, hogy az ilyen jól megtermett tökpéldányokat a szomszéd bácsi fejszével hasogatta szét a jószágoknak, és én most épp egy ilyen szívós zöldségből készülök lampiont farigcsálni. Végül bizonyos veszteségek (törött késpenge, kicsorbult pogácsaszaggató, apróbb vágott sebek a kézfejemen) árán elkészült a mű.
A hiedelem szerint a töklámpás elűzi a rossz szellemeket (az ünnepek után megnéztem a plenáris ülés közvetítését, sajnos lárifári az egész rosszszelleműzés), ám az én fancsali képű, két fogával vigyorgó tökpofám leginkább a rosszkedv távoltartására lett alkalmas.
A kölykök gurguláztak a nevetéstől, amikor este meglátták a teljes fényében pompázó lámpásunkat. Mint nálunk mindennek, a töklampionunknak is azonnal nevet kellett találnunk (Béla barátom természetesen a Filkó és az Ödön nevek mellett kardoskodott, de őt már akkor kizártuk a keresztapaságból, amikor a Csenge – Zsombor neveket Zsenge Csomborként emlegette), így született meg legújabb családtagunk: Tök Magdi. A hölgy elsöprő sikerére mi sem jellemzőbb, hogy őnagyságát éjszakára a lurkók ablakába kellett állítanom (egy hokedlin sámli installációra). Így két villodzó szempár vigyázta aznap éjjel a manók álmát.
Mindezek ellenére szeretném felhívni a kínai lampiongyártók figyelmét, hogy a jövőre nézve erős kétségeim támadtak töklámpa-faragás ügyben. De egy felfújható/papírmasé/fröccsöntött töklámpásra talán még kapható leszek.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
