Persze ez távolról sem olyan egyszerű, mint azt első pillantásra gondolnánk. Drága szüleink “a demokrácia monnyonle”-világ eljövetele előtt rém egyszerű helyzetben voltak. Választhattak az egyféle bádog búgócsiga, bádog kutyanyelvét öltögető kutyaház, a billegésre bőgő Teddy-koppintás és a szemét csukogató fröccsöntött Kamilla baba közül. A gulyásreneszánszban már felütötte fejét a gyufaskatulya autók és műanyag indiánok világa, de a mai kor csőddömpingjéhez képest kisinas volt még a legsötétebb moncsicsikorszak is.
Ma a legszerényebb játékbolt polcairól is azonnal a nyakamba szakad hiányos neveltetésem, pedagógiai érzéketlenségem és napi tájékozatlanságom összes kínja. A legtöbb játékkal úgy vagyok, mint a magyar focista a Bajnokok Ligájával, elképzelésem sincs arról, mi lehet az, mire való. A ma “divatos” mesefigurákat nem ismerem, mert nem láttam a vonatkozó rajzfilmet, mozit, és a fejlesztőjátékokkal is bajban vagyok, mert nem olvastam még el mindent Ranschburgtól Vekerdyig. Bár meg kell jegyeznem, hogy a haramiák a legritkább esetben sem kezelik játékaikat “rendeltetésszerűen”: a rágókát dobálják, a labdát rágcsálják, ha lapozni kellene, ráülnek, ha ülni kellene rajta, akkor felborítják. Némi tépelődés után úgy döntöttem, hogy amelyik játék használatáról már nekem is van valami halvány elképzelésem, az az ördögpalántáknak sem okozhat fejtörést. (Jó esetben szó szerint sem!)
Erre a kifinomult logikámra egészen addig lehettem büszke, mígnem megvettem az első plüss állatfigurát, nevezetesen egy mormotát.
– Sün, sün – bábozott vele a párom Zsomának, én pedig hallgattam, mint papagáj a kusspléd alatt. Legyen sün!
– Hozd ide a mamának Leót! – kérte anyósom Csengét a legközelebbi látogatása alkalmával.
Puff! A családi béke és a pedagógiai egyenszilárdság érdekében azóta a fent nevezett versenyző nálunk Sünleó néven fut.
(Mentségünkre legyen mondva, hogy a minap egy a szerkesztőségbe érkezett, strandoló családot ábrázoló fotón látható felfújható állatfiguráról sem sikerült megegyeznünk: tonhallal, delfinnel vagy fókával állunk-e szemben.)
Mindenesetre azóta leráztam magamról Darwin, Attenborough és Durrell összes béklyóját, aminek köszönhetően fellelhető nálunk a kolibri és a nílusi krokodil között evolúciós kapcsolatot teremtő pöttyös Zsiráfdínó, a barátréce alteregójú hosszú fülű pingvin, a kétpúpú zebranyúl és az egyszerű countryt képviselő traktorista csibe.
Csukás Pista bácsi megy nálunk egy kört, és három Pom-pomra való élményanyaggal lesz gazdagabb. Órarugó-gerincű felpattanó? Hol van az már!
Olykor vágyat érzek arra, hogy korunk állatfigura-tervezőit visszaültessem az alsó tagozat környezetismeret-óráira, vagy legalább kötelezővé tegyem számukra a National Geographic és az Animal Planet előfizetését.
De ezt nem tehetem, ugyanis a gyerekjátékok többnyire Kínából származnak, ott meg ugye az ősi filozófiai tanok sajátosan elegyednek a materializmussal. (Van egy szőrmejószágunk, ami szerintem úgy keletkezett, hogy a “kecskebéka” szó szerinti fordításban ment át valamelyik mandarin nyelvjárásba. De az is lehet, hogy Jeti, csak azt meg én nem ismerem.)
Béla barátom szerint annak idején Marco Polo zsebében ott lapulhatott egy kottatöredék és valami festőpaletta kicsiny darabja, ezeket nyilván elkobozták tőle, és mint európai etalont azóta is használják a császárok utódai. Ennek mindössze annyi a hátulütője, hogy az Európába szánt valamennyi játékipari remek töretlenül ugyanazt az egy dallamot játssza, legyen az játszószőnyeg vagy sütifalóbödön (?!) és ugyanazon öt rikító szín kavalkádjában tündököl. Jellemző, hogy a macskák étvágya akkor tért vissza először, amikor a kiságyak fölé biggyesztett forgó-zenélő alkalmatosságok Zsoma hathatós világmegismerési törekvésének köszönhetően felmondták a szolgálatot.
Egyetlen szerencsém, hogy az ikrek ugyanazon a napon tartják a születésnapjukat, sőt a karácsonyt és a gyereknapot is egyszerre ünneplik, így játékbeszerző viszontagságaim többnyire ezen jeles napokat megelőzően tetőznek. (A közeli játékkereskedőt ilyenkor vagyonosodási vizsgálatnak vetik alá, pedig nem is képviselő, csak én szoktam nála vásárolni.) Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy pelenkás bajkeverőinknek a legnagyobb körültekintéssel kiválasztott (korosztálynak, pénztárcának megfelelő, a szomszédokat még tűréshatáron belül bosszantó, mérsékelten ön- és közveszélyes, lehetőleg bleifrei) játék sem ér igazán semmit, egészen addig, míg történetesen az egyikük kezébe nem veszi. Nos, ilyenkor a másik szemében ugrásszerűen megnő az adott tárgy börzeindexe, és végtelenül szerencsétlennek, elesettnek érzi magát, egészen addig, amíg meg nem kaparintja. Azután szerepcsere. Ehhez képest az a torzsalkodás, amit a macskák a kajástányérok fölött művelnek, smafu. Logikusnak tűnne a “mindenből kettőt” rendezőelv, de ugye Zsomát mégsem kellene babákkal, Csengét pedig kisvonatokkal elhalmozni.
Egyébként meg kell állapítanom, hogy játékok téren egyértelmű a fejlődésünk. A srácoké is, de főleg az enyém! Ma már bármiből – például felfújható delfinből, homokozólapátból és vizesflakonból – tudok egy mozdulattal dönthető toronyházat építeni, egy jó kis bújócska kedvéért képes vagyok elrejtőzni a malacka mögött, és legnagyobb meglepetésemre a manók az általam rajzolt lovat meg tudják különböztetni a fókától.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
