Persze azért ez nem ilyen egyszerű. Manapság a felkészült, előrelátó szülőpár már a termékenységi gyakorlatok megkezdésekor, de legkésőbb a fogantatást követő három órán belül elzarándokol a legközelebbi napközis csemetemegőrző intézménybe, hacsak nem akarja kitenni magát a helyhiány kockázatának. Amikor felénk híre ment, hogy a férőhelyek számát orvosolandó a kerületi önkormányzat még gyorsan bezár egy újabb bölcsődét, felnyaláboltam a páromat a hatalmas nagy pocakjával együtt, és “elrohantunk” a kiszemelt műintézménybe FELiratkozni. Ez még ugyan csak az első, esélynövelő szűrő, az igazi vízválasztó a tényleges BEiratkozás lesz, de muszáj igyekezni. (Állítom, hogy egy hétköznapi média és kommunikáció szakra könnyebb bejutni, mint egy bölcsődébe felvételt nyerni.) A tetthelyen egy eleddig számomra ismeretlen népszokás körvonalai bontakoztak ki: pocakos, pingvinjárású kismamák és egy-két hetes kisdedjeiket csitító, reménykedő anyukák tolonganak egy épület bejáratánál, és vadabbnál vadabb rémhírekkel riogatják egymást felvételi létszámstoptól a gonosz “csak hozzám ne kerüljön a Fifike” gondozónőn keresztül, egészen a “jövőre ezt is bezáratják? kikiáltásáig. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a megszüntetett sarki bölcsődét a kerületi “önkívület” nem dózeroltatta le, nem szántotta be, nem sózta fel a helyét, hanem saját hivatalnokait telepítette oda! Elképzelve a liliputi vécécsészén lila fejjel kuporgó “bölcsődefelszámoló biztosokat” és “férőhelyhiány-generáló különleges megbízottakat” tulajdonképpen hihetőnek tűnt, hogy rövidesen további intézmények eshetnek áldozatul.) A lényeg: sikerült FELiratkoznunk, majd egy évvel később – pedig ekkor már “a csődöt is megreformáljuk!” és “a válság monnyon le!” kampányhangok is felütötték a fejüket – BEiratkozni is.
Beszokás
A beszoktatásra elvileg egészen emberbarát menetrendet ajánlott a bölcsi: első nap egy óra, második nap két óra, harmadik nap három óra bentlét szülővel együtt, majd nagyjából ugyanez a folytatás, egyre hosszabb időszakokra szülők nélkül, így eljutva egészen az ottalvásig, uzsonnáig. A gyakorlatban ez úgy zajlott, hogy Zsoma a negyedik nap délutánjára belázasodott, Csenge fél nappal húzta tovább, így kénytelenek voltunk megszakítani a “folyamatot”. Lázmérés, orrszívás, hűtőfürdő, orrcsepp, kúp, szirup, hurutoldó, mire kikeveredtünk az idei első náthából, már régen elfelejtették az egész históriát. Maradt beszoktatási menetrendnek ez: a manó első nap három órát bömböl, másnap két óra ötvenkilenc percet, harmadnapra újra megbetegszik. Jelenleg ott tartunk, hogy papíron már két hónapja bölcsődések, de még csak alig két hetet töltöttek az intézményben. Ha így megy tovább, a következő ebédbefizetésnél a napközi fog tartozni nekem. Azt kell gondolnom, hogy egy víruskutató laboratórium kezdő dísznövénykertészet egy bölcsőde nagyüzemi tenyészetéhez képest. (Ha egy szép napos reggel arra érkeznénk, hogy grínpísz-aktivisták biggyesztették fel magukat a bölcsi kerítésére – eme hathatós érvükkel rávilágítva a potenciális veszélyforrásra – meg sem lepődnék, legfeljebb szépen megkérném őket, hogy a mi kis vírusüzemünkre ne hívják fel túlságosan az USA figyelmét, mert máshol ennél kevesebbért is támadásba lendültek már!) Mindegy. Lényeg, hogy többé-kevésbé sikerült beszoknunk (gyerekorvosi váróba, ügyeleti váróba, bölcsődébe) mindenhova! Ahogy elhallgatom reggelente a nokedlik elkeseredését, nagyjából úgy lehetnek ezzel az egész bölcsivel, mint az egyszeri médiasztár a dzsungellel/sivataggal: jó buli, jó buli, de tessék engem estére kiszavazni innen! (Ráadásul ők még azt sem tehetik meg, amit a néhai díjbirkózó, hogy nem bízva a kiszavazás mentő erejében – celeb vagyok, ments ki innen! -, egyszerűen hazasétálnak ítélethirdetés közben.) A manók negatív hozzáállása többnyire másnapra sem múlik el, úgyhogy szülőként kénytelen vagyok egészen elképesztő színészi alakításokra ragadtatni magamat. Úgy teszek, mintha soha jobb dolog egy kétévessel (pláne kettővel) még nem történt volna, mint az, hogy apával reggel bölcsődébe mehetnek. Vidámságot erőltetve magamra (vigyorgok, mint egy választási aktivista a győzelem éjszakáján) masírozunk a gyerekmegőrző felé, miközben próbálom magamat is meggyőzni a dolog nagyszerűségéről. (Egyik alkalommal összefutottunk Béla barátommal, aki azonnal átlátott a szitán, és csak ennyit mondott: – Látod-látod, akinek a fején átment az úthenger, annak az arcán nem őszinte a mosoly.) Az előtérben legszívesebben vegyvédelmi felszerelésbe és gázálarcba bújtatnám szegény parányokat, hogy megóvjam őket az újabb fertőzéstől, de ezt azért mégsem tehetem. Így marad a néma fohász: vírusmentes szép napot adj minékünk! Mohó változatban: esetleg kettőt!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
