Baba

(S)ikersztori XI.

A gyarló emberben (apában) ott él a vágy, hogy a nokedlik népszerűségi listáján a lehető legelőkelőbb helyet foglalja el (és nem csak választási években!). Azért az kicsit megviselt, hogy mostanság még egy piros kabátos öregúrral is meg kellett küzdenem.
2009. Január 27.

Egyébként is erős a mezőny: anya, nagymamák, dédi és Pepe (a nagyapjukat szólítják így). Sőt legújabban még bölcsis gondozó nénik is ringbe szálltak a manók kegyeiért. Ilyen népes udvartartás mellett nagyon észnél kell lenni, hogy az ember milyen népszerűtlen intézkedéseket foganatosítson dackorszakukban leledző csemetéivel szemben.

A rossz zsaru

Valahogy nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a társadalmi munkamegosztás révén a “NE” kezdetű mondatok mindig nekem jutnak: – Ne mássz fel oda…! Ne rágd szét…, egyáltalán ne vedd a szádba…! Ne köpd ki…! Ne nyúlj hozzá…! Ne borítsd magadra…! Ne tépd szét…! Ne rángasd…! Ne játssz vele…! Ne törd össze…! Ne törd ki…! Ne törd be…! Ne törd le…! És: Ne velem ordíts, csak a húgodat/bátyádat nevelem!

Bezzeg a többiek: Ki jön anyával zikizaki-zakatolni? Finom a pite, amit a nagyi sütött? Gyere, Pepe megmutatja a szerszámosládáját! Amíg Margit néni behozza a csúszdát, addig Marika nénivel játsszatok süti-süti pogácsát! Gyertek, a nagyi kétszázötvenedszer is szívesen megmutatja, hogy…! Sebaj, majd Pepe visszaragasztja…! Ugyan már, a dédi holnap vesz másikat…! Hagyd csak, ezt a kis foltot a nagyi csodapora simán kihozza belőle…! Semmiség, már úgyis le akartuk cserélni…! Ha nem ízlik, a nagyi főz másmilyet…!

Kész! Mehetek képviselőnek. Ott még talán van esélyem labdába rúgni. (Jellemző, hogy ezek még kézilabdázni sem tudnak!)

Grincs-szindróma

Közeledvén a téli ünnepek, naivan azt gondoltam, hogy eljött az én időm, most majd szépíthetek. Szívósan álltam reménytelenül kígyózó sorokban, mosolyogva tűrtem a sarkamba tolt bevásárlókocsikat, üdvözülten álldogáltam a dugóban, boldogan szereltem égősorokat, díszítettem girlandokat, faragtam fenyőtalpat, ragasztottam ablakdíszeket, szúrtam-vágtam-püföltem az összes ujjamat, áriáztam esténként a “Hull a pelyhes…” és a “Télapó itt van…” kezdetűeket, meséltem Lappföldről és Rudolfról, a füstös-kormos kéményekből makulátlan fehér szakállal és piros ruhában előbújó – Nem, ezt nem próbáljuk meg utánacsinálni! Nem, még apa sem! -, duci, ámde hihetetlenül bőkezű, joviális öregúrról. (Ugye az ember mégsem lophatja el a srácok álmait merő önzésből.) Szóval csomagoltam, ragasztottam, kitisztítottam, kilopóztam, belopóztam, csempésztem ki, dugdostam be, törtem a fejem rejtekhelyeken (kétszer: először, amíg kitaláltam és másodszor, amikor elfelejtettem), ja és szóltam a tébolydában, hogy ünnepek utánra stipi-stopi egy helyet tartsanak fent számomra.

Majd midőn lelakott fejjel, ám annál ünnepibb hangulatban ott álltam kis családommal a karácsonyfa körül, tulajdonképpen alig rázott meg Csengém őszinte megjegyzése: – Hugi szereti Pélaptót! és Zsomim hozzászólását: – Mimi szejeti Udólfot is!

Béla barátom egy régi bölcselete szerint az emberi lét Télapó-szempontból négy szakaszra osztható: “Először hiszel benne, később nem hiszel benne, idővel te magad leszel a Télapó, és végül úgy is nézel ki.” Élve az ötödik kiegészítés kínálta lehetőséggel (most agyonművelt és pályaelhagyó alkotmányjogászok ne figyeljenek!): szerintem van egy ötödik életszakasza az embernek, amikor kicsit féltékeny és irigy a lappföldi jó öregre.

Ja! És most szeretném minden érintettel előre közölni: a húsvéti tojást nem a nyuszi tojja!

Forrás: Kismama magazin