Család

„Adjátok át a gyerekeimnek: a világ tetején állok, és nagyon szeretlek titeket” – nők a Mount Everesten

A Mount Everest a versenynek és a kitartásnak a férfiak által uralt színtere volt egykor. Pedig voltak nők, akik változtattak ezen a „macsó mászókultúrán”, mégis alig hallunk róluk.
2023. Június 04.
mount everest
Fotó: Getty

Suhajda Szilárd története kapcsán a magyar kommentelők napok óta vitatkoznak arról, mit és hogyan kellett vagy nem kellett volna csinálnia a hegymászónak. A legáltalánosabb vélemény az, hogy apaként elsősorban a családjáért kellett volna felelősséget vállalnia. Nem tisztünk a téma kapcsán pálcát törni az érintettek feje fölött, inkább azt szeretnék bemutatni, hogy nemcsak egy családapát, de bizony egy családanyát is magához hívhat a hegy – írja Bánosi Eszter az nlc-n.

Ma már a Nepálban működő nyugati kalandtúra-társaságok egyre nagyobb számban indítanak kifejezetten női idegenvezetőkkel, csak nőknek szóló túrát. Cikkünkben szereplő nők azonban rendhagyóak voltak, hiszen vagy az elsők között vagy oxigénpalack nélkül mászták meg a Mount Everestet – akár többször is. Némelyikük visszatért a hegyről, mások örökre a felhők felett nyugszanak. Hogy miért döntöttek így? Legyen válasz erre a saját élettörténetük.

„A falubeliek azt mondták, ez férfimunka, meghalok, ha megpróbálom.”

Lhakpa serpa az első nő, aki tízszer mászta meg a Mount Everestet – a 10. csúcstámadása 2022-ben, 49 éves korában történt. És hogy „minek ment oda”? „Úgy éreztem, elértem az álmomat, amikor először értem fel az Everest csúcsára – mondta a BBC-nek. – Azt gondoltam, nem kell többé csak háziasszonynak lennem. Úgy éreztem, megváltoztattam a serpa kultúrát, a serpa nők és a nepáli nők státuszát. Élveztem, hogy az otthonomon kívül lehetek, és meg akartam osztani ezt az érzést minden nővel.”

Lhakpa Sherpa

Lhakpa Sherpa – Fotó: Profimedia / nlc

Életét egy több mint 4000 méteres tengerszint feletti magasságban lévő faluban kezdte, Nepál keleti részén, Makalu régióban. A serpa etnikai csoport tagja, nomád tibetiek leszármazottja, akik megszokták, hogy kihívást jelentő magaslatokon élnek. „Egy barlangban születtem. Még a születési dátumomat sem tudom. Az útlevelemben az szerepel, hogy 48 éves vagyok – mondta a 10. csúcstámadása előtt. – Emlékszem, órákig kellett gyalogolnom, néha cipelnem kellett a testvéreimet az iskolába, de amikor odaértem, elfordultak tőlem. Akkoriban a lányokat nem engedték iskolába.”

A hegy első, 1953-as meghódítása óta évről évre egyre többen próbálják elérni a csúcsot. Azok, akik ezt teszik, elkerülhetetlenül serpa kalauzokat és hordárokat alkalmaznak. De néhány serpa, mint Lhakpa, arra törekedett, hogy saját jogán legyen hegymászó. Ez nem volt könnyű, mert Lhakpát szülei nem támogatták.

Anyukám azt mondta, hogy soha nem megyek férjhez. Figyelmezett, hogy túl férfiassá és nemkívánatossá válok. A falubeliek azt mondták, hogy ez egy férfimunka, és meghalok, ha megpróbálom.

A nő nem hallgatott ezekre a hangokra, és 2000-ben feljutott az Everest legmagasabb hegygerincére. Ezután még több rekord következett: 2003-as mászása során csatlakozott hozzá bátyja és nővére, akik így egyszerre lettek az első három testvér, akik 8000 méter magasságba jutottak. Később férjével, az Egyesült Államokban élő, romániai születésű George Dijmarescuval is megmászta a csúcsot – ötször, egészen 2015-ös válásukig.

Lhakpa jelenleg az Egyesült Államok Connecticut államában él két lányával és egy fiával. Kezdeti expedíciói során a nepáli zászlót tűzte ki a csúcsra, majd az amerikait, de eredményei nem vonzották a média figyelmét és a szponzorokat. Sok éven át elismerés nélkül élt és minimálbérért dolgozott, időseket gondozott, takarított és mosogatott. De szenvedélye megmaradt a hegymászás iránt. Szenvedélye „nem volt túl kifizetődő az ezzel járó kockázatokhoz képest”, mondta, de úgy véli, hogy a hegymászás segített neki megmenekülni abból az életből, ami szülőfalujában várt volna rá. Lhakpa utazását mindig egy szokásos imával kezdi, és jól tudja, rossz időben nem indulhat útnak. A biztonság a legnagyobb prioritása.

Az első nők a Mount Everesten

Junko Tabei zongoratanár, később író és természetvédő az első nő, aki 1975. május 17-én megmászta az Everestet, és eljutott a Csomolungmára. Japánban született a világháború utáni szegénységben. Kicsi és törékeny nő volt, ennek ellenére soha nem volt rá igaz a „gyenge” címke; már 10 évesen is csatlakozott egy iskolai kiránduláshoz, hogy feljusson egy vulkán tetejére, és az élmény megváltoztatta az életét. A hivatását illetően azonban a korabeli közvéleményekkel is szembe kellett néznie: az anyáknak akkoriban otthon kellett maradniuk és gondoskodniuk kellett a családjukról, ráadásul úgy tartották, hogy a nők fizikailag képtelenek a magasba mászni. Tabei megcáfolva a hiedelmeket, 35 évesen, három gyerek édesanyjaként feljutott az Everestre. Később aktivista lett, aki hazájában a 2011-es földrengés és szökőár áldozatain segített. Tabeit, aki lányok és nők generációját inspirálta, az egész világon gyászolták, amikor 2016-ban, 77 éves korában rákban meghalt.

Junko Tabei

Junko Tabei – fotó: Profimedia / nlc

A mai hegymászók számára szinte ismeretlen a tibeti Phanthog (más néven Phantog és kínaiul Pan Duo), aki az első nő volt, aki a hegy tibeti oldaláról jutott a csúcsra. A szegény vidéki családban született lány 8 évesen, apja halála után kétkezi munkába kezdett, hogy segítsen anyjának eltartani a családot. „13 éves koromban 30-35 kg árut kellett cipelnem a himalájai kanyargós utakon, több mint 10 órán keresztül” – mondta egy interjúban. 20 évesen, egy gyárban dolgozott, fizikai állapota és ereje alapján beválasztották a kínai hegymászó csapatba, és 1959-ben megmászta a Muztagh Atát (7509 m). Az Everestre 37 évesen jutott fel, három gyermeke született. A csúcstámadása kapcsán ezt nyilatkozta: „Akkoriban elhatároztam, hogy elérem a csúcsot. 400 millió kínai nővérem nevében tettem, hogy bebizonyítsam, mi, nők is megtehetjük ugyanazt, mint férfi társaink.

A kínai nőknek erős az akarata; a nehézségek nem állíthatnak meg minket. Megmásztuk a világ legmagasabb csúcsát; megtartjuk a fél eget.”

Phanthog a mászás után három lábujját veszítette el fagyás miatt, később a kínai Sport- és Testkultúra Bizottság igazgatóhelyetteseként dolgozott Még mindig hiányoznak a hegyek, amelyek szülőföldem, Tibet fölött magasodnak” – nyilatkozta a nő, aki 2008-ban a pekingi olimpián az olimpiai zászlót vitte a stadionba. 2014-ben hunyt el, 75 évesen, cukorbetegség miatt.

Még több lenyűgöző női teljesítményről a cikk folytatásában olvashatsz IDE KATTINTVA.