Mert azon a padon akkor szabályos üzletet ajánlott Istennek. Meg is állapodtak egymással, de a 21 éves fiatalember sokáig mégse tartotta be az alkut – ahhoz még további két évtizednek kellett eltelnie. A gyermekotthonban nevelkedett srác, az egykori drogdíler és tolvaj ma már Pécs megbecsült polgára, Baranya egyik legismertebb gyermekvédő aktivistája, alapítványi elnök, állami gondozottak vagány őrangyala, őrültnek tűnő, mégis sikerre vitt projektek kitalálója és működtetője. Wiesner Iván története következik, amit Lengyel Nagy Annának mesélt el.
Fotó: 24.hu – Adrián Zoltán
Csak véletlen egybeesés, de most is éppen egy padon ülünk Ivánnal. Persze nem ugyanazon, meg nem ugyanott, hanem a gyönyörű, várromok övezte Tettye parkban, a Pécs fölötti dombon.
Wiesner Iván annyira elfoglalt ember, hogy a mi találkozónkat is nehéz volt összehozni. Ha most nem velem lenne, akkor éppen mit csinálna? Az órájára pillant.
Mi van most, késő délelőtt? Igen. Hát általában ilyenkor megbeszéléseim vannak a vármegye valamelyik gyermekintézményének vezetőivel. Vagy találkozóm egy-egy problémás helyzetű fiatallal, lent egy kávézóban. Az is elképzelhető, hogy az önkormányzatban lennék éppen, oda most sűrűn kell járnom, mert folyamatban van egy közös ügyünk: az alapítványunk kapott tőlük két nagy bérlakást a városban, amit mi krízisotthonnak fogunk használni. Most zajlik a felújítás. Én egyébként a krízisotthonnál szívesebben használom a dobbantóház elnevezést, mert sokkal pontosabb. Vagy ki tudja, éppen a városban szaladgálnék, hogy összeszedjem a süteményeket. Önkéntesként helyi asszonyok készítik egy-egy tepsivel – ők a mi sütikommandónk tagjai –, aztán bedobozoljuk a finomságokat, és már viszem is be az otthonba, hadd szippantsanak be a gyerekek egy kis nagymamaillatot. Éppen ma is lesz egy foglalkozásunk…
És csak mondja, mondja, sorolja tovább, hol mindenhol lehetne éppen ebben a pillanatban, ha nem itt lenne. Még hallgatni is szédítő ezt a cikázást.
Az általa megálmodott és létrehozott Útelágazás Alapítványnak, de különösen a Van Élet a Gyermekotthon Után programnak már az elnevezése is sokatmondó. A céljuk, hogy a tragikus sorsú gyerekek – akármiben is nőttek fel – a saját jövőjüket illetően esélyt kapjanak az önálló döntésre.
Fotó: 24.hu – Adrián Zoltán
Gyönyörű cél. Kimondani és leírni roppant könnyű. És megvalósítani?
De ki is ez a 48 éves férfi, aki erre tette fel az életét? Aki immár lassan egy évtizede ostromolja a majdnem lehetetlent? Ráadásul – akár az összes munkatársa – önkéntes alapon teszi ezt, tehát minden ellenszolgáltatás nélkül. Egy misszionárius? Egy vezeklő? Egy filantróp? Netán egy fanatikus gyermekvédelmi szakember?
Egyik sem.
Iván hajdan egy makacsul deviáns, antiszociális, kezelhetetlen állami gondozott volt, egy agresszív drogfüggő, egy díler, egy börtönt is megjárt tolvaj. Egy iskolázatlan bűnöző. Egy abszolút reménytelen jövőjű valaki. Ez volt nagyon sokáig.
Nem tipikus eset az övé, az biztos. Mert akinek laboráns asszisztens az anyukája, az apja pedig egy köztiszteletben álló ember, a megyei mozgássérült egyesület elnöke, és ugyan egy panelerdő közepén nőtt fel, de egy normális otthonban – sok könyvvel, kajával teli hűtővel meg egy jófej kisöccsel –, arra nagyjából rá lehet mondani, hogy középosztálybeli, jól szituált családból érkezik.
Iván tizennégy évesen mégis állami gondozásba került.
A teljes cikket ide kattintva éred el.
Fotó: 24.hu – Adrián Zoltán
Kapcsolódó cikkek
