Mondd el a gyerekednek, ha mérges vagy rá – de nem mindegy, hogyan teszed. (Fotó: Getty Images)
Minden szülővel megesik néha, hogy kiakad a gyerekére. Megesik, hogy az ember elveszíti a türelmét, mérgesen szól vagy akár rá is kiabál a gyerekre – amit aztán persze megbán. Az ilyen kiborulás utáni rossz érzés azt eredményezheti, hogy aztán túlkompenzál a szülő, vagyis akkor is próbál higgadtságot magára erőltetni, amikor valójában mérges, dühös, és ezt nem akarja a gyereknek kimutatni.
Baj, ha a szülő mérges?
Persze, mindenki szeretne türelmes, nyugodt, szeretetet sugárzó szülő lenni, de ez nem mindig sikerül. Megesik, hogy dühösek vagyunk, mérgesnek, csalódottnak érezzük magunkat, kiborulunk, akár kiabálunk. Ám ilyenkor nem az a jó megoldás, ha ezt igyekszünk elfojtani, nem mutatni a gyerek előtt, akár le is tagadni előtte. Mert bizony a gyerekek megérzik – biztosan neked is feltette már a gyereked a kérdést: „Mérges vagy rám?”. Nem attól leszel jó szülő, ha erre minden esetben azt válaszolod, hogy „Dehogy, kicsim!”. Mert azzal nincs gond, ha mérges vagy. Csak az a nem mindegy, ezt hogyan kommunikálod, és mit kezdesz vele.
Kiakadtál, most mi lesz?
Felesleges megpróbálni úgy tenni, mintha nem lennél mérges – válaszd inkább a megfelelő őszinteség technikáját. Erin Morrison pszichológus nevezi az ilyenkor alkalmazandó „módszert” appropriate honesty-nek, vagyis, megfelelő vagy helyénvaló, alkalmas őszinteségnek. Ennek az a lényege, hogy vállald fel az érzéseid, majd viselkedj felelősségteljesen. De mit is jelent ez?
Ha a gyereked megkérdezi, hogy mérges vagy-e rá, ne kényszeríts mosolyt az arcodra és tagadd le az érzéseidet. Ehelyett mondd el őszintén, mit érzel: például: „Igen, valóban mérges vagyok”. Hozzáteheted, hogy miért: „Nagyon sokszor megkértelek, hogy csinálj meg valamit, és nem csináltad meg.” A második része pedig, amikor felelősséget vállalsz a viselkedésedért és a reakcióidért. Vagyis: „Igen, mérges vagyok. Ezért szükségem van egy perc nyugalomra, és utána megbeszéljük”.
Ahogy Erin mondja:
azt szeretnénk, ha a gyerekeink megtanulnák, hogyan vállaljanak felelősséget a tetteikért. Ezért látniuk kell, hogy mi magunk is felelősséget vállalunk a saját viselkedésünkért.
Tudniuk kell, hogy a tetteiknek van következménye: ha nem teszik meg, amit kérünk, mérgesek leszünk. De mi, szülők, tudjuk ezt kezelni (mindenképpen törekszünk rá), és igyekszünk nyugodtan reagálni, kezelni ezeket a nehéz érzéseket. Nyugodtan elmondhatod neki: „Igen, dühös vagyok, kell egy kis idő, hogy megnyugodjak, beszéljük meg akkor”.
Mit tanítasz neki ezzel?
- Azt, hogy a viselkedése hat a környezetére.
- Azt is, hogy nem tagadod le, nem próbálod elfojtani az érzéseidet.
- Viszont nem hagyod, hogy eluralkodjanak rajtad, tudod (igyekszel) kezelni őket.
- Megtanulja ebből, hogy neki sem kell elfojtania az érzéseit, az érzéseinek van létjogosultsága.
- De nem kell, hogy ezek uralják a viselkedését, reakcióit.
- Megtanulja, hogy bízhat a szülei reakcióiban.
- És lehet őszinte veletek a saját érzéseit illetően is.
Ahogy azt is, hogy bár a viselkedése hatással van a környezetére – például rád –, a te viselkedésedért már nem ő a felelős, hanem te magad.
És ha azt látja, hogy te teszel azért, hogy rendben legyél, az neki is sokat segít majd. Ha azt tapasztalja, hogy nem adod át magad a nehéz érzéseknek és reagálsz reflexből, hanem adsz időd magadnak, hogy lehiggadj, az egy nagyon jó példa lehet számára is. Mert így tanulnak valójában a gyerekek: példából. Sokkal inkább, mint a szülői „prédikációkból”.
És ha nagyon kiakadok?
Előfordulhat, hogy nem tudsz nyugodt maradni. Hogy nem sikerül időben elvonulni és lehiggadni, hanem bizony kiabálássá fajul a helyzet. Fontos, hogy ilyenkor önmagad ostorozása helyett vond le a tanulságokat. Nézd meg, mit csinálhattál volna másképp, esetleg legyen is terved, hogy ha újra hasonló szituáció közelít, hogyan fogsz viselkedni. Legyen egy jobb stratégiád, és törekedj azt végig vinni. Ha nem is biztos, hogy elsőre, de előbb-utóbb sikerülni fog. Próbálkozz, ez a titok.
Kapcsolódó cikkek
