Fekszem a kórházi ágyon, a hajam izzadtan tapad a fejemhez, a hálóingemet is átitatta már a veríték. A félelem eluralkodott rajtam, az egyedüllét fáj a legjobban. Az ágyammal szemben a falon egy óra kíméletlenül méri az időt. Csupán három perc. Megkönnyebbülést érzek, hátrahanyatlom az ágyon, és lehunyom a szemem. Így a kinti világra látok, de nem akarom látni az ablak előtt gomolygó, bizonytalan ködfelhőket.
Az érettségi vizsgára gondolok, a felszabadító érzésre, amikor kicsengettek. Alig vártam, hogy messengeren megírjam neki, hogy kijártam az iskolát.
Eszembe jutnak most a volt osztálytársak. Biztosan építik a karrierjüket, üdülnek, randevúznak. Mert van eszük, még most fiatalok. Nekem meg nincs eszem, csak egy izomcsomó irányít mindent a mellkasomban.
Az első találkozásra gondolok, a mindent felperzselő érzésre, az ő ígéretére, hogy örökké szeretni fog. Megkért, utazzak ki hozzá Londonba, szerez nekem munkát, mert velem szeretne élni.
Kapkodva csomagoltam, mintha lekésnék valamiről. A szüleim nem tudtak meggyőzni, kérleltek, hogy térjek észhez, ez mégiscsak egy internetes ismeretség. Én kamaszos daccal tiltakoztam, hogy felnőtt vagyok, nagykorú, nem kell a beleegyezésük. Úgy éreztem, nem nagy ár, ha magam mögött hagyok hét határt, nem nagy ár azért, hogy megszűnjön az örökké való vágyakozás a szerelmem után.
Összeölelkezve jártuk London idegen, ködös, utcáit. Homályosan gomolygott a köd, néha nem láttunk tovább az orrunknál, de hazatérve a bérelt szobánkba egymás ölelésébe burkolóztunk. Hosszú utazásokat terveztünk, idegen országokba, ismeretlen tájakra, más kultúrák megismerésére. Meghódítani a magas hegyek csúcsait, nézni a befagyott tó vizét, amint partjai között kifeszül a jég, vagy állni a tengerparton, és nézni, ahogyan a napkorong lassan belemerül a látóhatár szélén a tengerbe, és az a rengeteg víz remegve magába zárja az izzó napkorongot. Élni akartunk, meg akartuk ismerni e gyönyörű teremtett világ szépségeit.
Egy idő után azt vettem észre, hogy reggelente állandó hányinger kínoz. A takarítónői állásomat is alig tudtam ellátni. Ő hozott haza egy terhességi tesztet. Pozitív lett. Nem volt igazi a mosolya. Ő még nem akart felelősséget vállalni, gondtalanul akart élni. Hiába kérleltem, hogy egy életről van szó, hiszen már dobog a szíve…!
Becsapottnak érezte magát, engem vádolt, hogy cserbenhagytam az álmainkat, terveinket. Mondtam neki, hogy ami ránk vár, az is egy gyönyörű utazás lesz. Eltűnt az arcáról a kényszerű mosoly, szögletessé váltak a vonásai, és közölte, hogy úgy érzi, olyan útra kényszerítem őt, amire nincs felkészülve. Néhány nap múlva, amikor hazamentem a munkából, csak az üres szobát találtam. Attól kezdve a magány mindenhová követett, rám zárta az ajtót, amikor hazamentem a munkából. Bebújt a szobám minden kis szegletébe, az idegen utcák sűrű forgatagába, a ködös város minden kis zugába.
Azóta a szerelmem nem elérhető. Hiába néztem a közösségi portált, már a profilját is törölte. Érdeklődtem a munkahelyén, azt mondták, már nem dolgozik ott. Elment, minek beszéljen egy olyan nőnek, aki nem képes az eszével gondolkodni.
Sokan tanácsolták, van egy egyszerű módszer, egy apró kis műtét következmények nélkül megold mindent, csupán három perc. Nem számít, hogy most mindent elrontottam, mintha mi sem történt volna, újrakezdhetek mindent. Csak három perc, és én kiheverem.
Most az egyedüllét fáj legjobban, ebben az idegen világban.
– Nem kell félni, csak működjön együtt velünk. Már csak néhány perc – mondja az orvos angolul, amint belép a kórterembe. Nem egészen értem az idegen szavakat, hozzám csak az orvos megnyugtató hanghordozása jut el. Átvisznek egy másik helyiségbe. Bejön az asszisztencia is, felkészülnek. Már túl sokan vannak, és én kiszolgáltatottnak érzem magamat. A világítás vakítóan fényes, hunyorognom kell. Tudom, meg kell történnie, elkerülhetetlen, ami most következik.
Aztán hallok egy hangot, egészen vékonykát, úgy érzem a hangocska hallatán, mintha lebegnék. Lehunyom a szem, és ölelésre nyújtom a karom.
A mellkasomra helyezik a babát, és én átölelem. Összeér a bőrünk, érzem a szívverését, a tétova mozdulatát, egy apró kis kéz érintését az arcomon. Meglepetten tapasztalom, hogy a szeretetnek milyen mélységei vannak, sőt a szeretetnek színe is van, mint a szivárvány, betölti az egész teret ott belül. Boldognak érzem magam. Lehanyatlok a párnára, becsukom a szemem, és csak az érzésekre figyelek.
– Vigyázni fogok rád, nagyon! – mondom ki önkéntelenül. majd az egyik kezemmel megsimogatom a baba arcát.
– Tőled szebbet soha életembe nem láttam! Tökéletes vagy! Már nem vagyok egyedül – súgom neki, miközben puszit adok a homlokára. – Csak arra kell vigyáznom, ha jön a látogatás, tudod, jönnek az apukák, ne nézzek se jobbra, se balra. Neked is van apukád, de ő még nem készült fel a te érkezésedre. Nem hibáztatom érte. Még sok minden történhet… még talán ő is… Most ne törődjünk ezzel! Nem beszélünk erről többet, csak majd, évek múlva, ha te is akarod.
Dolgozni fogok érted, értünk, amennyit kell. Nem kell tartanod semmitől, mert én veled leszek. Ha szeretnéd, megtanítalak kerékpározni vagy focizok veled a réten, ha akarod. Még nagyon fiatal vagyok, ne félj, megértjük majd egymást. Fiúk között nőttem fel, ismerem a fiús játékokat. A lényeg, hogy mégis itt vagyunk, és soha nem gondoltam abortuszra, arra a három percre, amit fél éve majdnem mindenki itt ebben az idegen világban az egyetlen épeszű ötletnek tartott. Tudod mit? Erről sem beszélünk többet, minek beszélnénk olyanról, ami meg sem fordult az ember fejében…
Tudod, nélküled már nem akartam létezni. Az első pillanattól, amikor a szíved dobbant, tudtam, hogy neked helyed van, nagyon is helyed van az életemben.
Ránézek az orvosra és a szülésznőre. Mosolyognak, az arcukon visszatükröződik a boldogságom, pedig egyetlen szót sem értenek, amit mondok magyarul. Nem ismerik a nyelvet, csak a lényeget látják, az anyák örömét.
Édesanyám jut az eszembe. Lelkiismeret furdalásom van, hogy hónapok óta nem beszéltem vele. Eszembe jut a gyerekkorom.
A szüleim az együtt töltött időt kitöltötték tartalommal – a sok munka ellenére. Úgy érzem, több jutott nekem az anyai szeretetből, mint annak, aki egész nap a gyereke mellett unatkozik, és kesereg az „énidő” elvesztése miatt.
Összerezzenek a telefonom éles berregésére. Látom a kijelzőn: anya hív. Gyorsan felveszem, hogy ne zavarja a babát. Sok hónap után őszintén megosztok vele sok mindent, de vigyázok arra, hogy csak a jót mondjam. Ne ecseteljem a magányos hónapok gyötrelmeit. Elmondom, hogy haza szeretnék menni.
Anya sír, majd megkönnyebbülten nevet, azt mondja, boldog. A beszélgetés végén nem tudok kinyögni mást, csak annyit, hogy bocsássanak meg. Anyja azt válaszolja, soha nem haragudtak rám, hiszen az abortusz gondolata neki sem fordult meg a fejében, amikor olyan fiatalon várandós lett velem. Számára az élet a fogantatással kezdődik, és ez így van már generációk óta.
Holnap az első járattal értünk jönnek.
A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kapcsolódó cikkek
