Kertesz Andras – Fotó: Fülöp Máté
Szülőként jó ideje foglalkoztat már a halál gondolata, mindenféle aspektusból. Valahogy el kell mondanunk a gyerekeknek, hogy a szüleink, az ő nagyszüleik egyszer meghalnak. Amikor megkérdezik tőlünk, hogy ők meg fognak-e halni, válaszolnunk kell valahogy: elmondani, hogy az életnek egyszer vége van, de ha hiszünk benne, akkor tulajdonképpen nincsen. Beszélhetünk az örök körforgásról, a nirvánáról vagy bármiről, amiben a családunk hisz, de azt sem kerülhetjük el, hogy a gyerekek egyszer csak szembesítsenek azzal: mi is meg fogunk halni. Mindez nagyon rémisztő tud lenni számukra.
De mi szülőként talán jobban félünk attól, hogy ők félnek, mint amennyire magától a halál gondolatától félünk.
Az Apaidő könyvben már írtam arról, milyen volt annak idején elmondani a kisfiamnak, hogy meghalt a nagymamája, az édesanyám. Ha felidézem, látom magam előtt, hogy egészen más volt a reakciója, mint amire számítottam. Ahogy belenéztem a szemébe, felfedeztem benne valami természetességet. Mintha a halált valahogy egyszerűbben, tisztábban értené. Közelebb áll hozzá az elmúlás, mint hozzám, felnőtthöz?
Mintha lenne a gyerekekben valami ősi nyugalom a halál gondolata kapcsán. Itt, a Gyerekszoba oldalon talán kimondhatjuk: a gyerekek ösztönösen értik az elmúlást.
A halál természetes dolog, de a 21. században a legtöbb ember távol kerül tőle. Kórházakba, intézményekbe, jó messzire szervezzük magunktól.
A gyerekek viszont nem ilyenek. Ők még kérdeznek. Ők még mernek közel menni.
Így hát, ha felmerül a kérdés a családban, hogy szabad-e kivinni a gyerekeket a temetőbe, szabad-e közösen gyertyát gyújtani a halottaink emlékezetére, nem ijesztő-e számukra beszélni arról, hogy voltak itt sokan, akiket szerettünk, és már nem tudjuk őket átölelni, a válasz: igen, sokszorosan igen. Nemhogy szabad, szerintem kell is.
Illusztráció: Getty
A minap odajött a kisfiam hozzám, átölelt szorosan, és azt mondta: “Úgy szeretlek téged, Apuci!”.
Majd megkérdezte: “Te is így szeretted az édesapádat? Nem hiányzik, hogy nem tudod megölelni a nagypapát?”.
Ránéztem, és tudják, mi volt a kérdés mögött? Semmi félelem. Semmi dráma. Csak a természetes kíváncsiság. Így hát én is hasonló természetességgel válaszoltam: “Gondolatban megölelni valakit, aki már nincs itt velünk, tud nagyon igazi és szép lenni.” És hozzátettem még: “Bennünk örökké élnek azok, akiket szerettünk.”
Jópofa a Halloween-t ünnepelni, ijesztgetni egymást, “Csokit vagy csalunk!” felkiáltással kilőni a cukorszintünket az űrbe. De ha van szándék, mód és erő, akkor fogjuk meg a gyerekeink kezét, és emlékezzünk közösen azokra, akik a világon a legjobban szerettek minket, és akik a legfontosabbak voltak nekünk.
Mert nem a haláltól kell félnünk, hanem attól, hogy elfelejtjük azokat, akik gyerekként és szülőként összekötnek az élettel.
Kapcsolódó cikkek
