Egyetemen és főiskolán oktat, coachként dolgozik, mindfulness meditációkat tart, balettozik, úszik, személyi edzőhöz jár, a kutyájával játszik. És persze előfordul, hogy nem elégedett azzal, amit a tükörben lát, vagy éppen teljesen kimerül. Akárcsak te és én, azzal a különbséggel, hogy ő örökfogadalmat tett, és apácaként él. A Nyolc Boldogság Közösség nővéreként, két szerzetestársával együtt Versegi Beáta most Pécsett lakik, ahol egyetemistákkal, felnőttképzéssel fog foglalkozni. Történetét az nlc. írta meg, most ebből az interjúból idézünk.
Milyen volt a napod?
Nagyon jó, sűrű, mert minden volt benne. Reggel voltam szentmisén, aztán hazamentem, gyorsan elvittem a kutyát sétálni, majd tartottam egy online coaching beszélgetést, aztán elszaladtam gyógytornászhoz, visszaszaladtam egy offline coaching beszélgetésre, és most itt vagy te.
Ilyen egy átlagos napod is?
Az mindenképpen jellemző, hogy reggel és este van egy közös imaidő. Emellett van egy egyéni imaidő is a nap folyamán, és sok más tevékenység is közben. Több mindennel foglalkozom, tartok szupervíziót, coachingot, van oktatói munkám az egyetemen, és rendszeresek az egyéb fejlesztő lelki projektek, meghívások is, amire készülök. Sok mindenen együtt dolgozunk a nővértársaimmal, ilyenek például az imaestek, lelki gyakorlatok. Annak mindig van egy nagyon erős vonzása, hogy leülünk, gondolkodunk, és ahogy egy jó teammunkában, egyszer csak valahonnan megérkezik a válasz, összeáll a kép. Szeretem nevesíteni ilyenkor, hogy azért itt a Jóisten dolgozik. Van tehát egy napi imaritmusunk. A hetünknek is van egy liturgikus íve, a hétköznapoktól a vasárnapig. Ezt a ritmust az adja, ahogy imával kapcsolódunk Jézus életének legkiemelkedőbb pillanataihoz, ahogy közbenjárt értünk, szabaddá tett minket, nekünk adta a békéjét és liturgia által képes hétről hétre elvezetni a feltámadás öröméig. Az élet pedig napról napra adja a kihívásokat, amihez igazodni próbálunk, és a rugalmasság nagyon fontos az apostoli munkánkban, hiszen nem várhatjuk el, hogy akkor és úgy érjenek rá az emberek, amikor mi úgy gondoljuk. A munkák tehát egyfajta szolgálat, sőt azt is mondhatom, hogy kicsit szolgáltatás is a szónak a legnemesebb értelmében. Ahogy mondjuk, a benzinkút is nyitva van sokáig, úgy nekünk is igazodnunk kell a fiatalok igényeihez, amikor például ifjúsági csoportokban tevékenykedünk vagy mindfulness kurzust tartunk nekik.
Felcsillant a szemem a mindfulness hallatán. Hogy jött az életedbe ez a fajta meditáció?
A közösségemben napi fél-egy óra szentségimádás vagy pedig belső ima van. Utóbbit mondhatjuk egyfajta csendes meditációnak. Az ima kifejezetten az istenkapcsolat építésére irányuló tevékenység, amit legalább harminc éve – bár inkább ne számoljuk ki, mióta vagyok a pályán – művelek. Megkérdeztem magamtól, hogyan lehetne azoknak is odaadni a szerzetesi hagyományból valami jót, akik nem feltétlenül nyitottak a személyes istenkapcsolatra, viszont szeretnék elsajátítani a tudatos jelenlét (mindfulness) gyakorlatát, ami a mai világban nagyon fontos. Ezért végeztem el a mindfulness oktatói képzést a Semmelweis Egyetemen. A mindfulness felkészíti, megtanítja a saját emberi mivoltunkat a jelenlétre, a szerzetesi énem pedig azt mondja, ha képes vagyok jelen lenni, akkor nagyon nagy esélyem van akár arra is ráhangolódni, hogy Isten mindig jelen van számomra, mindannyiunk számára. Ez azonban egy lehetőség, hiszen a mindfulnessnek már nem a területe, hogy ezt a kaput megnyissuk, de közben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jelen legyünk a saját életünkben, képesek legyünk a többiek számára nyitottak lenni, együtt tudjunk működni másokkal és a Jóistennel.
Mikor és hogyan jött az elhívásod?
Nagyon fiatalon, tizenkilenc évesen. Bébiszitternek mentem Németországba, ahol nem volt más ismerősöm, csak maga a Jóisten. Borzasztóan hiányoztak azok, akik itthon maradtak, emellett nagyon erős tapasztalatot szereztem arról, hogy mégsem vagyok egyedül, Isten jelen van akkor is, amikor hiányok vannak, amikor pont nincsenek a közelemben a barátaim, és megszűnik a szokásos életterem. Aztán hazajöttem, és itt volt minden, jó fizetés, fordítási munkák, barátok, mégis hiányzott valami. Elindult egy mély keresés, ami abból a kérdésből indult, mi hiányzik akkor, amikor mindenem megvan. Egy ponton rájöttem ebben a folyamatban, hogy Isten engem – ahogy mindenki mást is – személyesen szeret. Mi az én válaszom erre? Mindenféle mennyiségi választ adtam először, hogy jobban, többet, hatékonyabban szeretném szolgálni, ezt csinálni, meg azt csinálni, mégis az éreztem, hogy ezek lehetnek ugyan érvényes válaszok, de nem az enyémek. Az én válaszom végül az lett, hogy aki vagyok, az tokkal-vonóval az Istené.
Ekkor még azt se tudtam, hogy ez mit jelenthet, csak megfordult a fejemben, hogy valami ilyesmi lehet a szerzetesség. Ez lett az én személyes válaszom arra a szeretetre, amit megtapasztaltam. És aztán elég gyorsan találkoztam a közösségemmel is.
Mennyi idő alatt hoztad meg a döntést?
Nagyon gyorsan történt, egy év alatt, ebből az intenzív felismerés három-négy hónap volt. Ma már azt mondjuk a fiataloknak, hogy gondolják meg rendesen, és mindenféle jó tanácsokat adunk, hogyan kell egy ilyen döntést felépíteni egy-két év alatt. Ezért zavarba ejtő, amikor megkérdezik, hogy „és ez nálatok hogy volt?”. Manapság illik megkérdőjelezni, hogy az ilyen fiatalon hozott döntés elég érett döntés-e. Én azt gondolom, hogy ez a döntés akkor és ott igaz volt. Lehet, hogy nem voltam túl érett, lehet, hogy voltak tudattalan motivációim, de hogy igaz volt-e a döntésem, az sosem kérdőjeleződött meg. Úgyhogy én hiszek abban, hogy az ember fiatalon is tud ilyen nagy horderejű döntést hozni, ami az egész további életét meghatározza, mindamellett, hogy az idők során fejlődik az önismeretben, Isten kapcsolatában és az érettségben.
Olvastam egy interjút egy ferences kisnővérrel, aki elmondta, hogy gyerekkorától úgy képzelte, hogy családja lesz, míg rá nem jött, hogy a család neki egészen mást fog jelenteni. Sokáig alkudozni is próbált, mi lenne, ha találna egy olyan férjet, aki szintén Istennek áldozza az életét. Benned voltak kérdések akár a cölibátussal kapcsolatban?
Nem igazán. A „tokkal, vonóval” alatt értsd azt, hogy magamat és azt, ami akkor hozzám tartozott, leendő szakmai karriert, anyagi dolgokat, barátokat és a szerelmet is odaadtam. Akkoriban volt egy szerelmem, igazán szép, szabadon hagyó szerelem volt, de úgy éreztük a párommal együtt, mintha valaki még jelen lenne, több teret kívánna.
Természetesen nem volt harmadik személy, csak egyszerűen bennem kezdett el dolgozni valami, ami aztán elvitt erre az útra. Szépnek tartottam és nagyra értékeltem azt a szeretetkapcsolatot, de végül abba érkezett meg ez a személyes megszólítottság, ami aztán elkezdte a dolgokat átstrukturálni, új irányba állítani. Évekkel később, már az örökfogadalom után volt egy komoly kiégésem, amiről könyvet is írtam. Nagyon drasztikusan éltem ezt meg, mint amikor leég a ház, minden összedől, a romok alatt mégis volt egy gyémánt. Nekem ez a gyémánt azt jelentette, hogy a döntésem valódi volt. Persze el tudnám azt is mondani, hogy milyen szempontból voltam éretlen tizenkilenc évesen, hogy mik voltak azok a motivációk, amik nem az Istentől valók, hanem teljesen emberiek voltak, de emellett el tudom mondani azt is, hogy amikor minden összedől, az épület alatt egy gyémántra találtam. A kérdés csak az volt akkor, hogy pszichológiailag képes leszek-e fölépíteni az életet újra a gyémánt köré, de hogy a gyémánt ott van és igaz, az bizonyos volt.
További érdekes részleteket erről a létformáról IDE KATTINTVA olvashattok.