Szeretek úszni. Mindig a vízre vágyom, az nyugtat meg igazán. Egy tó, egy folyó, egy vízzel teli kancsó vagy egy szánalmas, mocskos, gumicsizmás pocsolya. Majdnem mindegy. A lányom nem szeret úszni. Én szeretem érezni a kristálytiszta, puha vizet, ahogy végighömpölyög a testemen. Mintha apró gyöngyszemek gördülnének végig körvonalamon, míg belül csend van és meleg. A víz betakar. Könnyű vagyok. A vízben nem izzadok. Testem halad, a víz marad, a lelkem visszamerül Félálomországba. Anyám is szeret úszni. Akkor ő se izzad. Ő is könnyű, nem olyan nehéz, mint amikor megszült. Mióta megszült. Plusz húszkilónyi teher tapadt szaros latyakként testére. Azt mondta, előttem fiatal volt, üde és boldog. Mesélt erről többször, szinte csak erről, mikor még Gyerek voltam, az a nagybetűs, akinek elhagyják a nevét, és egy áruház hangosbemondójában, iskolai feleltetésnél vagy egy karácsonyi kísérőkártyán találják meg ismét. Anyám fújt egyet, kimerülten a kanapéra dőlt a kilencvenes évek panelkastélyában, s bekucorgott a telefonhoz, amely összekötötte az ő anyjával, aki már messze volt, egy másik királyságban és egy kerülettel odébb. Láttam, anyám egyre nehezebb. Láttam, nem ott van, hanem amott, Félálomországban, ahova én is szívesen ellátogatok Etus és Barnus születése óta. Megálltam az ajtóban, néztem, hallgattam, izzadtam. Kérdeztem valamit, anyám legyintett. Lábait maga alá húzta, félig a falnak, félig a telefonkagylónak beszélt.
― Gyere anya, játsszunk már valamit! – hív Etus, miközben berohan a szobájába, és a társasjátékok felé mutat.
Hiába álltam ott, megtanultam, hogy felnőttet nem zavarunk. Nem akartam kikapni, annyira bántott, amikor nem voltam elég jó. Vártam egy keveset, aztán bementem a szobámba.
― Nemsokára, csak ezt még leírom! Legyél türelmes! – fogom a telefont a kanapén, lábaimat magam alá hajtom, és chatelek.
― Gyere már, anya!
― Mondom, két perc! Nem igaz, hogy nem tudsz ennyit várni!
Hallottam, ahogy hümmög és hümmög. Aztán gondoltam mégis visszamegyek. Mondtam neki, hogy anya, ma bántottak. Rám nézett, hümmögött, majd azt mondta, jó.
― Na, leírtam. Végeztem. Mutasd azt a játékot! Mondjuk, nem sok kedvem van veled játszani, amilyen követelőzős voltál. Megint… – Etus odafut hozzám, lehajtja a fejét és bevezet a játékokhoz.
Tél volt, az a régi, az az igazi, amikor térded közepéig érzed a hűs paplant, gyerekként móka, felnőttként fejfájás. Főleg, ha kispolszkival jársz, és a főnököd egy kretén. Anyukám akkor is meglátogatta Félálomországot. Ordított, sírt, remegett, nem hallott és nem látott. Időben be kell érni, nincs segítség, szar minden, szar neki, amúgy meg mindig szar neki. Hívja nagyanyámat, mindenki szemét, visít a fájdalomtól, melyet az élet mért rá. Ez a pudvás élet, aminek része a változékony időjárás, és hát a család is. Az utóbbi sokkal jobban idegesítette. Meg mindenki más, aki nem az anyja vagy a testvére, akikkel Félálomország egy különös bugyrában élt.
Anyám pedálozott a szeretetükért. Ezt onnan tudom, hogy bármilyen szarságot, amit ellene vagy ellenem elkövettek, szelíd mosollyal és hallgatással nyugtázott. Majd újra és újra a közelükbe és kegyeikbe szeretett volna férkőzni, teljes egyetértésben, és azt mondta, hogy az apám, és amúgy mindenki más is szar, mert nem tudnak szeretni, amúgy se csinál senki semmit, csak ő. És hogy kurva jól esne már neki egy úszás.
― Menj már te, Zoli, légyszi! Csináld meg Barnus tápszerét! Még leírom gyorsan Szilvinek, amit akarok, tudod, hogy most nagyon szarul van szegény! – fejemet átfordítom bal vállam fölött, úgy szólok át a konyhába, miközben Barnus sír, a férjem, Zoli pedig éppen kólát iszik.
Anyámmal soha nem beszélgettünk. Nem olvasott esti mesét, nem ölelt meg. Anyám egy olyan földönkívüli szuperhős, akit nem szeretett az anyja, akinek hazudta az anyja, hogy büszke rá, mégis megpróbálta, mégis anya lett, három gyerek anyja, és mégis szeret mindenkit. A maga módján. Nem hazudik, inkább csendben van, inkább elmenekül Félálomországba, csak ne bántsák, csak ne ártson.
― Gyertek Drágáim! Ide, fel az ágyra! Etus, mi legyen az esti mese? – azzal Etus már rohan is a könyvespolchoz, lekap egy cirádás mesekönyvet, aztán kacagva összekucorodunk az ágyon. Négyen. Zoli, Barnus, Etus, és én.
Emlékszem, nyár volt, apám kiakadt. Azt mondta: kész, vége, leszarja, nem bírja tovább. Ezt mondjuk nem csodáltam, egy hercegnővel, aki Félálomországban él, viszonylag nehéz bármit megbeszélni. Vagy bármit kapni attól, akinek ha néha a jelenben él is, minden rossz és ordítóan megterhelő.
― Mosd már meg a fogad! Miért kell ezerszer kérnem?! – mese után visszahuppanok a kanapéra, kezemben telefon, a háttérben nagy nehezen, komótosan megindul Etus a mosdó felé.
Csörög a telefon. Anyám felveszi. Testvére és a férje válnak. Elválnak. Sír, ordít, telefon lerak, majd újból csörög. Lerak, aztán csörr. Csatt. Csörr. Csatt. Csörr. Csatt. Alvás. Csörr. Csatt. Anyám ordít, siessek, öltözzek már, legyek az autóban, de nincs tiszta ruhám, amit felvehetnék, azt mondja, leszarja, csak menjünk már. Elég baja van. Apám se segít neki. Kurvára egyedül van velünk, ne hátráltassam a faszságaimmal. Amúgy anyám soha nem beszélt csúnyán. Nem is fingott. Ő egy igazi hercegnő.
― Menj csak, ússz egyet! Tudom, hogy szeretsz úszni! – mondta Zoli, tavaly júliusban is, amikor leugrottunk a Balcsira egy napra. Jól esett, hogy tudja, és hogy addig simán elvan a gyerekekkel. Akkor azt mondtam neki, hogy köszönöm, inkább nem, inkább most veletek lennék.
Járkálunk, élünk, lélegzünk, riadunk, félünk, örülünk, eszünk, alszunk, hiszünk, talán nevetünk is, idegesek vagyunk, kurva sokat szorongunk, aztán még egyszer, még egyszer, és még egyszer. Aztán? Aztán bekopogtat a rák. És csend, és már mindenki szorong. Bang. Bang. Úgy érezzük magunkat, mint amikor azt álmodjuk tiniként, hogy véletlenül meztelenül mentünk iskolába. Olyan érzés, mint amikor véletlenül befingasz a tornasorban állva, és mindenki tudja, hogy te voltál. Elkerülnek. Mindenki kussol.
Manapság kurvára ciki, ebben a tökéletes világban rákosnak lenni. Mert rohadtul lelki oka van, és tudd meg, magadnak csináltad. Rohadj meg. Vagy más csinálta neked, akkor ő rohadjon meg.
― Igen, dédi beteg. Kedden műtik, aztán kezeléseket kap. Imádkozunk érte, meglátogatjuk, örülni fog neki. Jó kezekben van – mondom Etusnak, vacsora közben. Etus alig eszik, maga elé néz, Félálomországban lehet, mert nem figyel, nem akarja hallani, mégis hallja, miközben megfogja lassan, kis ujjaival a szendvicsét, amit margarinnal kentem meg neki, mert délután elfelejtettem megvenni a laktózmentes vajat. Pedig egy órát töltöttem a boltban, harcolva az ellen, hogy Barnus lehúzza a polcokról az árukat, és ha ezt sikerül megakadályoznom, ne ordítson. Elképesztően elfáradtam, arra gondolok, mikor tudok végre elmenni úszni.
Nagyanyám megkapta a kezeléseket. A temetésén összeroskadva álltunk, anyám testvére intézkedett, mi az a hagyaték, elvesztettem a fonalat. Anyám összezuhant, majd megjegyezte, hogy nagyapám állt közelebb hozzá. Aztán elment remegve vizsgálatra, és Bang. Bang. Bang. Nem rákos. Élete leghosszabb egy hete volt. Azért gondolom így, mert ilyen síri hümmögéseket még nem hallottam a telefonban.
― Csend legyen! Miért ordítasz folyton?! Fejezd már be, Barnus! Még beszélek mamával! Csend legyen! – aztán remegve tisztába teszem, utána magamhoz szorítom, és ölelem. Ölelem. Aztán ölelem még.
Az ősz a kedvenc évszakom. Az iskolát is szerettem, anyukám kitűnő tanulót csinált belőlem, hogy szeressék. Meg jót akart. Biztos, hogy jót akart. A melegszínű levelek úgy engedték el a fák ágait, ahogy a bántó gondolatok hagyják el az elfáradt embert. Amikor már semmi nem érdekel. Csak nézel. Bámulsz. Fáztam, elmentem úszni.
Bang.
― Köszönöm, úszom pár hosszt – belehuppanok a medencébe, a hideg felmelegszik, a medence széléről jövő zsivaj tompul, majd csenddé válik. Etus nem szeret úszni. Talán Barnus se. Kinézek, Zoli és a gyerekek a gyerekmedencében szórakoznak. Megmosolygom őket. Én úszok, egyedül, körbeölel a víz, biztonságban vagyok. A víz megölel, dobban, emlékszem, hiszek, egy vagyok vele… Aztán lebukom a víz alá, és elképzelem, hogy szeretnek.
A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kapcsolódó cikkek
