Gyermekhalál
Gyermekhalálnak a tizennégy éves életkor alatt bekövetkező haláleseteket nevezzük, ami magában foglalja az egy évesnél fiatalabb kicsikkel kapcsolatos tragédiákat is, vagyis a csecsemőhalálozást. A magyar statisztikák szerencsére egyre javuló tendenciát mutatnak, de még így is elmaradnak az Európai Unió nyugatabbi országainak hasonló kimutatásaitól. Ennek oka elsősorban a viszonylag magas csecsemőhalálozás, ami átlagosan kétszerese a nálunk fejlettebb országokban mérhető értéknek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csecsemőhalálozás abszolút mértékben is gyakori, hiszen előfordulása mindössze 6 ezrelék körüli.
A halálozás leggyakoribb okai egy éves kor alatt a koraszülöttségből adódó betegségek és a különböző veleszületett rendellenességek. Később, egy és négy éves kor közt a gyermekek elvesztésének más kiváltói kerülnek többségbe. A leggyakoribb a balesetek és – sajnos – a bántalmazás miatti halál, melyekben a fiúk különösen veszélyeztetettek. Ezt a rák és a veleszületett megbetegedések okozta halálozások követik, amit a későbbi életkorokban még egy szomorú ok, az öngyilkosság egészít ki. Mint látható, a külső eredetű halál viszonylag gyakori, és ez ellen a legkönnyebb tennünk, hiszen csupán azt igényli, hogy egészséges és védett fizikai és lelki környezetben nőjenek fel gyermekeink, mely megelőzi ezeket.
A gyász feldolgozása
A gyermekek halála mindig váratlanul ér bennünket és minden ilyen esemény, még az is, amiről csak hallunk, nagyon megrázó. Egy-egy ilyen eset alapjaiban képes megrendíteni a világ kiszámíthatóságába és biztonságosságába vetett hitünket. A gyász folyamata szinte minden esetben kisebb-nagyobb bűntudat érzésével, önváddal jár. Mivel gyermekeink a mi gondoskodásunkra szorulnak, elvesztésük néha depresszióig fokozódó bűntudattal járhat, ilyen helyzetben az önvád érzése szinte mindig fokozottabban jelentkezik. Részben emiatt, részben pedig a kulturális rituálék elszegényedése okán a gyász feldolgozása különösen nagy személyes erőfeszítést, családi vagy akár professzionális segítséget igényel. A személyes erőfeszítések szerepe minden veszteség legyőzésében jelentős, ez azonban nem azt jelenti, hogy a feledést kell erőltetni. Az érzelmi lezárás után a halottal való kapcsolat belsővé válik, vagyis az elhunyt belső emlékképként él tovább, s vele kapcsolatban nem a halála, hanem a közös, jó hangulatú élmények merülnek fel gyakrabban.
A gyász megélése minden esetben egyedi, de az egyedi esetek közt elkülöníthetünk normális és komplikált lefolyást. A komplikált menetű gyász a gyászoló életvitelét különösen megnehezíti, s bár a normális lefolyású gyász is megterhelő, nem jár súlyos következményekkel. Ezért, hogy elhunyt szerettünk kimondott vagy kimondatlan kérését teljesíthessük, vagyis hogy a gyász lezárulta után ismét elfogadható életet élhessünk, néhány dolgot érdemes megtennünk.
Amennyiben a haláleset előre látható és nem teljesen váratlanul ér minket, már a halál bekövetkezte előtt fontos a gyermekkel, családtagokkal beszélgetnünk arról, ami be fog következni. Meglepő módon a gyermekek is tisztában vannak azzal, hogy állapotuk mit jelent, persze csupán életkoruknak megfelelő szinten. Három-négy évesen a halált ők hosszú elutazáshoz hasonló szomorú eseményként fogják fel. Gyakori tapasztalat, hogy a beteg gyermekek szülei is kialakítanak valamilyen baráti kapcsolatot, ami a kicsi eltávozása után nyújthat erős lelki támaszt. A halálról való beszélgetés módja nem mindegy azonban. A megfellebbezhetetlen közlés, az érzelemmentesség nem segíti a gyász folyamatát. Ezekben a beszélgetésekben őszinteségre, érzelmi nyíltságra és nagyfokú empátiára van szükség, ami megmutatja, hogy mikor és miről lehet beszélni, és mikor jobb a hallgatás.
A beszélgetés mellett ugyanilyen fontosak a tettek; fontos minél többet együtt lenni a kicsivel, segíteni a gondozásában, akkor is, ha kórházba került. Ha állapota annyira súlyos, hogy kezelését abbahagyják, érdemes megfontolni, hogy hazavigyük és otthon ápoljuk tovább. A halál bekövetkeztekor – akár váratlan volt, akár számítani lehetett rá – jó, ha láthatjuk a kicsit.
A régi időkben a halott mosdatása és felöltöztetése is része volt a család feladatainak, de erre ma ritkán van mód. Azonban, ha mégis úgy alakul, akkor ezt a nehéz kötelezettséget is vállalva, segíthetjük a halottól való elbúcsúzást. Hasonló szerepet tölthet be a temetés előkészítésében való részvétel, és természetesen maga a temetés is. A végső búcsú után a családtagok helyzete még nehezebb. Ilyenkor kevesebb a támogatást nyújtó segítség, és a figyelmet sem kötik le a ceremónia szervezésének részletei. Mégis, ilyenkor van leginkább szükség arra, hogy a gyászoló ne maradjon egyedül az érzéseivel. 
Szabad sírni, szabad, sőt fontos a bánatot kifejezni, és lényeges átbeszélni mindazt a változást, amit a gyermekük halála egy pár életébe hoz. Ilyenkor megkérdőjeleződik az anyai és apai szerep érvényessége, hacsak nincs testvére az elhunyt kicsinek. Nehézséget okozhat válaszolni egyes kérdésekre, például arra, hogy van-e gyermeke a párnak. Az ilyen és ehhez hasonló gondolatokat a pár tagjai közti nyílt kommunikáció segítheti elrendezni.
Van segítség!
A gyászolók támogatására ma már szervezett keretek közt is egyre több lehetőség van. Különösen azoknak, akik kisgyermeket veszítenek el, fontos, hogy tudjanak beszélni olyan szakemberrel is, aki támogatást nyújt nekik. Ilyen lehet a lelkész, pszichológus vagy pszichiáter, vagyis minden olyan ember, aki hivatása révén ismeri a gyászolók nehézségeit.
A professzionális segítőkkel való beszélgetés nem szégyen, és már néhány alkalom is sok kapaszkodót nyújthat, ezért érdemes vele élni.
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
