Egyik munkahelyemen az első akcióm során – soha nem gondoltam volna, hogy így lesz – kivettem kiskocsijából, megnyugtattam, majd megcumiztattam a háromnapos Otthagyott Béluskát. Béluska hálásan bóbiskolt karjaimban, én pedig kicsit zavartan gondolkodtam azon: miért éppen őt vettem védőszárnyam alá, miért nem az ugyanolyan elszántan bömbölő Fruzsinát, Hubát vagy Ádámkát, akik szintén csak párnaposak, és szintén a közeli kortizolmérgezés jeleit mutatták, erre utalt vörös fejük, rekedt hangjuk, izzadó halántékuk. Döntésem elsődleges oka természetesen az volt, hogy nincs nyolc kezem, és négy vállam. De miért épp Béluska az az egy, akinek minden biztonságot meg akartam adni, ami tőlem telik? Mert valahol sejtettem, hogy ez a pici morzsa, amit most megkaphat nyugalomból, biztonságból neki mégis fontosabb, mint a többi babának, akiket a főorvosi vizit után a saját édesanyjuk ölelgethet, nyugtathat.
Mit keresnek a babák a csecsemőotthonokban?
Béluskás emlékem kavarodott fel talán, amikor a heol.hu hírei között olvastam nemrég egy cikket, melynek központi kérdése: vajon hogyan lehetséges, hogy az egri kórházban 2011-ben 18 újszülöttet hagytak ott szülei. A cikk az otthagyott babák magas számát elemezte, és arról írt részletesen, hogy mi mindent megtesznek a védőnők, hogy a veszélyeztetett babák a saját családjukban nevelkedjenek. Igen, ez dicséretes, gondoltam. Remek, a babák nyilván átmeneti nevelőszülőkhöz kerülnek, és ha a védőnők sikerrel járnak, édesanyjuk gondozhatja őket tovább. Ám a cikk végén egy mondat végső csapást mért bizakodó hangulatomra. „Tizennyolc ilyen kicsi sorsát kellett rendezniük. Közülük tizenhármat csecsemőotthonban helyeztek el.” Vagyis a csecsemők túlnyomó része intézménybe kerül életének ebben a kritikus, érzékeny időszakában? Akkor, amikor a baba elsődleges igénye az evésen és a meleg ruhán kívül a testközelség, és a válaszkész gondoskodás. Nem ismerem a csecsemőotthonok működését, de úgy éreztem, ezt elvileg nem kaphatják meg a babák intézményes keretek között.
Az ombudsman is elégedetlen
Így legyen ötösöm a lottón. Egy kis utánajárással kiderült, hogy nem csak nekem szúr szemet a dolog. Dr. Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa egy interjúban kijelentette, hogy egyetlen három év alatti gyereknek sem lenne szabad csecsemőotthonban élnie, mert az intézményekben elhelyezett kisgyerekek fejlődése rövid idő alatt is visszafordíthatatlan károkat szenvedhet. Az EU a háromévesnél fiatalabb gyermekek intézményi nevelését nem is támogatja, nemzetközi szervezetek pedig egyenesen betiltanák. Herczog Mária szociológus a gyermekbántalmazásról szóló tanulmányában leírja: Mindaz ami a csecsemőotthonokban éri a gyermekeket, az életkori igényeknek, szükségleteknek nem megfelelő bánásmód, végül 2-4 éves korra súlyos mentális és pszichés lemaradás formájában jelenik meg, érintve a beszédet, a gondolkodást, a finom és nagy mozgáskoordinációt és valamennyi későbbi iskolai készséget megalapozó funkciót. A szakember a Kismamának adott interjúban némi ellentmondásra is kitér: csecsemőknek, kisgyerekeknek semmi keresnivalójuk intézetekben, amint ezt tavaly nyáron még az ENSZ közgyűlése is kimondta! Minden, amit a kötődés, a szülő-gyerek kapcsolat fontosságáról, a kicsik fejlődési szükségleteiről tudunk, ellentmond ennek az ellátási formának, amely semmilyen személyes kötődést nem tesz lehetővé, sőt, tudatosan dolgozik ez ellen. Miközben az emberek nagy része a mai napig is dogmaként kezeli, hogy a gyereknek hároméves koráig az anyja mellett a helye, ez attól a pillanattól kezdve érvényét veszti, ha csecsemőotthonról, állami gondozott gyerekről vagy kórházba került gyerekről van szó.
Létezik jó csecsemőotthon?
Elméletileg talán egy olyan hely, ahol egy gondozóra legföljebb két baba jut, és az otthon munkatársai tisztában vannak a csecsemők valódi szükségleteivel, vagyis képzettségük a legújabb csecsemőkutatások eredményein alapul. Ilyen otthon fenntartása természetesen horribilis összegeket emésztene föl. Éppen ezért kellene úgy alkotni a törvényeket, hogy minden „otthagyott” baba nevelőszülőkhöz, vagyis családba kerülhessen, ahogy ezt Nagy-Britanniában vagy a skandináv országokban valahogy megoldották. Ott nincs egyetlen csecsemőotthon sem…De hogy állunk itthon? A 2010-es ombudsmani jelentés nem biztató: a vizsgálat során találtak olyan otthonokat – Debrecenben és Szegeden –, amelyek kiemelkedő ellátást nyújtanak. A fővárosi Pikler Gyermekotthon tárgyi adottságai ugyanakkor például már nem felelnek meg a mai igényeknek. Balassagyarmaton csak az újonnan kialakított kapcsolattartó szobát értékelték megfelelőnek, magát az intézményt a három év alatti gyerekek ellátására alkalmatlannak találták. A gencsapáti és veszprémi intézmények helyiségeit kicsinek, a fejlesztőszobákat és a látogatószobákat részben alkalmatlannak találták, annak ellenére, hogy ez a két gyerekotthon kifejezetten a legkisebbek ellátására, újonnan épült.
Azóta a Pikler Gyermekotthon (leánykori nevén Lóczi) bezárta a kapuit. Kívánom, hogy a többi is erre a sorsra jusson, úgy, hogy helyette igazi, a babák igényeinek megfelelő gondoskodást biztosítunk Otthagyott Béluskának és a többi apróságnak.
Kapcsolódó cikkek
