Zsanett örül, ha ép ésszel túléli ezt az egészet, boldog, ha gyermeke legalább az üres spagettit elfogyasztja és őszintén reméli, hogy a magyar bortermelők képesek lesznek ellátni kishazánk esténként édes vörösborért esdeklő anyáit a karantén ideje alatt.
Alig néhány órája lehetett, hogy bejelentették az iskolák és óvodák bezárását, de már négy anyukatársam küldött meghívót a Facebookon megalakuló, karanténanyákra “specializálódott”, valamifajta új bűntudatkeltő csoportba. Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem vagyok az anyák gyöngye, mivel 3 éves kislányom még nem beszél négy nyelvet, többször eszik fagyit, mint bio zöldséget és kívülről fújja a mancsőrjárat tagjainak szlogenjeit, de a karantén alatt rájöttem, hogy még annál is rosszabb a helyzet, mint ahogy eddig gondoltam.
- Kapcsolódó: Ilyen tíz gyerekkel karanténban
Ahogy a másfél órás altatási ceremónia után bezuhantam a kanapéra, elképedve pörgettem végig az irdatlan mennyiségű tartalmat, ami az említett csoportban szinte azonnal feltöltésre került. Feladatlapok, mesevideók, gyerektornák, kreatívkodások, én pedig csak néztem ki a fejemből, hogy akkor most ez lenne az elvárt, ez az új norma?
Nyilván tisztában vagyok vele, hogy gyerkőcömet az oviban nem csak legeltetik. Nagyon jól tudom, hogy néptáncolnak, ovis tornára járnak, játszótereznek, úsznak, népdalokat tanulnak, meseterápia van, meg festés, rajzolás, vagdosás, hajtogatás… De kérem szépen, hol van erre az embernek ideje a home office, a napi ötszöri kajakészítés és a házimunka közben?
Arról nem beszélve, hogy habár az óvó nénik szerint Lujzi hihetetlenül élvezi a kreatív foglalkozásokat, idehaza minden nagyjából két kerek percig köti le. Egyik este a Facebook-csoport ötmilliomodik posztja után eldöntöttem, hogy az ezer éve hirtelen felindulásból beszerzett filc lapjaimból készítek neki húsvéti tojás puzzle-t. Ráment az egész estém, lepörgött alatta vagy három sorozatepizód, de nagyon elégedett voltam a munkámmal.
- Kapcsolódó: A karanténfáradtság veszélyes lehet
Másnap alig vártam, hogy kislányom befejezze a reggelit, már villantottam is az aznapra szánt “aktivitást”. Leültem mellé, szakszavakkal felvezettem a tennivalót, szemléltettem a tevékenységet, és iszonyatos erővel promóztam, hogy ez most mennyire jó móka. Lujzi egymás mellé illesztett két színes sávot a húsvéti tojásból, majd egy “nemtetszikkel” lezártnak tekintette a próbálkozást. Újra és újra megmutattam, elővettem az óvó néni hangomat, ami szuperkedves, szupertürelmes és nagyon megnyugtató. De nulla foganatja volt az egésznek.
Két perc múlva megjelent a már félig kiszáradt, szürkére koszolódott, csillámos Jégvarázs-gyurmájával a kezében. Leült a székére és iciri-piciri darabokat kezdett tépkedni belőle. Majdnem felrobbantam, totálisan lúzernek éreztem magam, amiért megbuktam mint animátor. De hagytam az egészet, és inkább nekiláttam ebédet főzni. Negyed óra csend után, markában körülbelül ötven darab apró gyurma darabkával odalépett mellém a kislányom:
“Anyuci csináltam rizset!”- nézett rám angyali szemekkel és hatalmas mosollyal.
Mint a mesékben, felvillant a fejem felett a villanykörte: FŐZÉS! Este megint nekiestem az online kutatásnak, könnyen elkészíthető receptek gyerekekkel, ehető gyurma, mesefigurás sütemény, dalok a főzésről, meg amit el lehet képzelni. Felépítettem egy teljes tematikus napot, mindent előkészítettem és ismételten marhára elégedett voltam magammal.
Igen ám, de a kisasszony másnap bal lábbal kelt fel, és a hisztin és mesenézésen túl semmire sem volt hajlandó. Megszellőztettem előtte a közös sütisütés ötletét, megvillantottam az előző este bekevert tésztát, a papírból kivágott süti emberkéket, de a semmibe révedő, üres tekintetnél többet nem sikerült kiváltanom belőle. Elkeseredtem, hogy próbálkozásaim sorra bedőlni látszottak, és kissé kétségbe is estem, hogy hiába fog akár őszig is kitartani a karantén, a gyerek nem fejlődik majd, ráadásul én nem fogok tudni semmivel sem dicsekedni a karanténanya csoportban.
Megpróbálkoztam még párszor utódom kreatív szórakoztatásával. Zsenília drótot rendeltem, amiből a tésztaszűrőbe dugdosva sünit akartunk készíteni, de a második pálcával megszúrta az ujját és ettől “világgá ment”. Foszforeszkáló party pálcikákat szereztem, hogy a kád vízébe dobálva őket habfürdő diszkót tartsunk. Ám Lujzi totális frászt kapott az esti fürcsi helyett rave partyvá alakult fürdőszobától. Kipróbáltuk a YouTube-on fellelhető gyerektornák nagy részét, de minden alkalommal csak én izzadtam le, míg leányom lefagyva bámulta a képernyőt. Úgyhogy a harmadik hét után szégyen és gyalázat, de feladtam.
Kiléptem a karantén anyukák csoportjából. Lujzi van, hogy egész nap szaladgál a kertben, hintázik, füvet rágcsál, hangyákat analizál, de olyan is előfordul, hogy egész délelőtt az ölemben ül és természetfilmeket néz, miközben én a mobilomon megválaszolom a céges e-maileket.
Esténként már nem a másnapi kreatív projektekre készülök fel, hanem hálásan emelem poharam, amiért egy újabb napot túléltünk anélkül, hogy valamelyikünk összepakolt volna és elköltözött volna, beleértve a háromévest is. Filmet nézek, butus romantikus novellákat olvasok, képeket ragasztgatok a rég elhanyagolt családi albumba, rengeteget kirakózom és elképesztően korán megyek aludni.
És minden alkalommal, amikor lehunyom a szemem, hálát adok azért, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy biztonságban vagyunk, hogy egyelőre még megvan az állásunk és tényleg csak az a legnagyobb problémánk, hogy Lujzi magasról tesz anya erőfeszítéseire.
Kapcsolódó cikkek
