Mindenki csak legyintett körülöttünk – ez a bölcsikezdés szinte kötelező velejárója. Tény és való, volt a csoportban egy kisfiú, aki nagyon náthás volt. Rá is kérdeztünk, hogyhogy ilyenkor nem tartják otthon. Persze ez nem ilyen egyszerű. Egyrészt a gondozónő és a bölcsi orvosa szólhat a szülőnek, hogy jobb lenne a gyereknek otthon pihenni, de ha a szülő nem tudja megoldani, mert dolgoznia kell, akkor “csak egy kis nátha!” felkiáltással másnap újra hozza a kicsit. Márpedig ha orvosi igazolást is fel tud mutatni arról, hogy közösségbe mehet, a bölcsi nem küldheti haza. Így máris kicsit tisztább a kép, hogy miért fertőzik egymást összevissza a gyerekek. Miközben nyilvánvaló az is, hogy a szülő sem tud minden második héten napokra kimaradni a munkahelyéről. Kicsit patthelyzetnek tűnik, ahol mindenki rosszul jár.Nekünk öt napunk ment rá erre a kis takonykórra, és fogalmunk sem volt, honnan kezdjük majd újra a bölcsiben. Az első újrakezdős nap reggele itthon egész simán ment, a bölcsiben azonban Apát egyáltalán nem akarta elengedni Dani. Vali ilyenkor mindig elképesztő ügyesen próbál besegíteni. Lassan, nagyon kedvesen, ugyanakkor határozottan próbál Danival valahogy kontaktust létesíteni, magára vonni a figyelmét, és egy játékkal vagy valami tevékenységgel elvinni. Néha sikerül, néha a hangos sírástól zeng az udvar. Keservesen nehéz percek ezek. Az ad erőt, ha bentről kikukucskálunk az udvarra, láthatjuk, ahogy szépen megnyugszik, bevonódik valamelyik játékba, vagyis ez a szívszaggató elkeseredés tényleg csak a szülőknek szól. Aznap délelőtt Dani is vígan tolta a talicskát, gyógyította a plüssállatokat, megfőzött néhány menüt homokból. Ebéd után pedig, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, befeküdt a kiságyába, és fél óra dünnyögés után elaludt! Apát, akinek eredetileg ebéd utánra kellett visszamennie, szépen hazaküldték. Ébredés után uzsonna, és egy kipihent, jókedvű gyerek érkezett aznap haza. A kis betegséges kitérő tehát szerencsénkre nem zavarta meg a folyamatot. Másnap a tizedik naphoz érkeztünk. Az otthoni indulás nagyon nehezen ment, odabent viszont aznap nem volt hiszti. Dani vidáman ment a többiekhez motorozni, csúszdázni, fogócskázni. Ebéd után pedig magától értetődő módon odaballagott az ágyához, majd tíz perc múlva álomba is merült. Ámulat és bámulat! Két hete ezt el nem hittem volna.Hivatalosan véget is ért a beszoktatás ezzel a nappal, valójában azonban az elkövetkező napok, hetek még bőven arról szóltak. Reggel többnyire nem akarózott készülődni, elindulni, folyamatos noszogatás, kérlelés, küzdelem volt minden nap. Odabent változó volt az elválás, néha könnyebb, néha sírás és könnyek kísérték. Ilyenkor jobb volt nem húzni a búcsút, mert annál rosszabb, Dani annál jobban sírt. Viszont tény és való, ha visszalopóztunk bentről kikukucskálni az udvarra, általában egy játékba feledkező gyereket láttunk. A délutáni alvás hol sikerült, hol nem, párszor csak Vali kezét fogva volt hajlandó aludni. Sajnos Dani, aki többnyire már egyedül aludt el, hétvégén otthon délután egyáltalán nem hajlandó aludni, este pedig fogni kell a kezét, míg elalszik. Ráadásul éjszakánként felsír, álmában kiabál. És ami még aggasztóbb, van olyan, hogy napokon át nem kakil, elkezdte tartogatni. A következő időszak tehát erről szólt nálunk, hogy végtelen türelemmel, szeretettel és odafigyeléssel megpróbáljuk őt megnyugtatni, elfogadtatni ezt az új helyzetet, és mi magunk is igyekszünk megbarátkozni vele. Míg ezzel foglalatoskodtunk, el is jött a nyári szünet, újra Danival itthon, és kíváncsian várjuk, mi lesz utána… De ez már egy következő beszoktatási történet.
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
