Ha a gyerekünk valami olyasmit tesz, amit mi nem tartunk jónak, az a célunk, hogy mielőbb abbahagyja. Több kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, foglalkozzunk először a “miért”-tel! Miért nem akarjuk, hogy a konnektorba dugja a vasszöget? Mert veszélyes. Valóban az: ezt meg kell tiltani, sőt meg kell előzni! De miért akarjuk, hogy este minél korábban ágyba bújjon? Mert reggel korán kelt, délután sem aludt, és látjuk rajta, hogy végtelenül fáradt? Rendben: a gyereknek ágyban a helye, meg kell teremtenünk a nyugodt elalvás körülményeit, és ragaszkodnunk kell elhatározásunkhoz, akkor is, ha ennek kisebb összezördülés, veszekedés az ára.
Ha viszont csak azért küldjük korábban aludni, mert kedvenc sorozatunk előbb kezdődik a tévében, akkor kétséges, hogy érdemes-e a kicsire büntetést kiszabni, ha mégsem akar az ágyában maradni. Hiszen ilyenkor nem rosszalkodik, csak egyszerűen nem álmosodott még el. Ezért veszekedés, szidás, büntetés helyett átmeneti megoldást kell keresni, például azt, hogy felvesszük a filmet. És mi a helyzet, ha sáros lábbal betrappol a konyhába? Helyénvaló a nyakleves vagy a kiabálás? Vajon ugyanígy üvöltenénk vele, ha nem épp egy órája mostunk volna fel? Ugyanekkora patáliát csapnánk, ha nem égett volna oda az előbb a sütemény? Tudja szegény egyáltalán, hogy rosszat tett? Észrevette vajon, hogy sáros a csizmája? Nem lehet, hogy igazán halaszthatatlan dolog miatt rohant végig a lakáson?
Mielőtt szidni kezdenénk, mielőtt megbüntetjük, érdemes feltenni a kérdést: valóban az ő érdekében teszem ezt? Valóban ő volt a bűnös? Ha igen, ám legyen: a gyerekeknek és a szülőknek egyaránt szükségük van korlátokra, értelmes szabályok bevezetésére. Ám nagyon fontos, hogy mindezt hogyan tesszük.
Büntetés vagy példamutatás?
Miért engedelmeskedik a gyerek? Miért győzi le önmagát? Ennek több oka is lehet. Az egyik, hogy fél a büntetéstől, és vágyik a jutalomra. Ez a viselkedés a legkisebbeknél természetes: a világ egyéves kor körül még ilyen egyszerű. Ám ha pusztán erre a “munkamódszerre” hagyatkoznánk, biztosan nem érnénk el azt, hogy valóban megtanulja, és más helyzetekben is alkalmazza a megfelelő viselkedést. Ő ugyanis csak addig lesz “jó”, amíg fennáll a büntetés vagy a jutalmazás lehetősége. A büntetés valójában nem szünteti meg azt a késztetést, hogy “rosszalkodjon”, csak elnyomja. Ráadásul könnyen zsákutcába juthatunk az egyre súlyosabb büntetésekkel, melyek sokszor meg sem hozzák a kívánt hatást.
Sokkal szerencsésebb, ha azért követ bizonyos viselkedésfajtákat, mert hasonlítani vágyik a szeretett anyuhoz, apuhoz vagy nagyobb testvérhez. A legtöbben elindulnak ezen az úton: hosszú távon azonosulnak szüleikkel, a családi értékekkel, mintának tekintik az otthon tapasztalt viselkedésformákat. És itt kell vigyázni! A gyerek ugyanis nem válogat, hiszen ehhez hiányoznak a szükséges élettapasztalatok. Ő mindent utánoz, amit szüleitől lát: az illedelmes étkezést ugyanúgy, mint a trehányságot, a csúnya beszédet vagy a hisztit, verekedést! Gyerek mellett nem teheti meg a szülő büntetlenül, hogy bort iszik és vizet prédikál!
Ha az érték belsővé vált
Ahogy múlnak az évek, egyre több olyan viselkedésforma válik a sajátjává, amit eredetileg nehéz volt nála elérni. Ahhoz, hogy a kisfiú ne szórja a homokot társa szemébe, vagy ne ugorjon neki, ha kivette a kezéből a lapátot, eleinte a szülő irányítása, jutalmazása, büntetése kellett. Később már nincs szükség erre: elfogadja, hogy nem szabad másoknak fájdalmat okoznia. Ez a folyamat annál erősebb, minél jobban szereti, tiszteli a szüleit, minél hitelesebb a viselkedésük. Ekkor már nincs szükség külső jutalomra. A jutalom belülről érkezik: ez az önbecsülés.
Hogyan büntessünk?
Lehet, sehogy. De bizonyos helyzetekben, főleg az első években nincs túl sok nevelési eszköz a szülő kezében. A büntetés néha elkerülhetetlen. Büntetés alatt természetesen nem csak a verést vagy a tévézéstől való eltiltást értjük, hanem a szidást is. A büntetés csak akkor eredményes, ha közvetlenül a “bűntett” vagy akár a “bűnbeesés gondolata” után (tehát a “rosszalkodást” megelőzően) következik be. A későbbi büntetés káros: a gyereknek fogalma sincs, miért kapta, már nem is emlékszik arra, mi volt a bűne. Teljesen hatástalan a “na, majd megmondlak apádnak, ha hazajön!” típusú hozzáállás. Ezt azért sem ajánlanám, mert az apának nem az a feladata a családban, hogy a hatalom képviselője legyen, hanem éppen a biztonság, a nyugalom megteremtőjeként kellene megjelennie, amikor megérkezik egy mindenki számára is fárasztó nap végén.
A büntetést mindig magyarázattal kell kísérni. Egyébként könnyen lehet, hogy a gyerek egészen mást tekint “rosszalkodásnak”, mint a szülő. Álljunk meg egy picit ennél a szónál: rosszalkodás. Azért szerepelt eddig idézőjelben, mert ilyen valójában nincs. Vannak bizonyos viselkedésformák, amelyek nemkívánatosak abban a helyzetben. Ezekről kell beszélnünk, amikor megszidjuk. “Mérges vagyok rád, mert szétkented a lekvárt a fotel karfáján!” “Dühös vagyok, mert megint a szobában fociztok!” Így tudja azonosítani a gyerek, hogy mit ne tegyen legközelebb. Azzal semmit sem tud kezdeni, hogy “ne legyél rossz!” Sőt: próbálgatni fogja, vajon mi minden tartozik ebbe a fogalomkörbe. Na, ettől óvja meg a sors a szülőket!
A jutalmazás művészete
Ha élünk a jutalmazás nevelő hatásával, lehetőleg csak azt a viselkedést jutalmazzuk, amit valóban meg akarunk erősíteni. Szamárság – gondolhatnánk -, ki az a bolond, aki a rosszalkodást jutalmazza! Hát… Vagyunk néhányan. Képzeljük el a következőt: a csemete üvöltve veri az asztalt, mert nem akarja megenni a körözöttes kenyeret. Mézest követel. Egy idő múlva szinte minden anya azt mondja magában: nem hallgatom tovább ezt a hisztit, inkább egyen, amit akar. Amint letettük elé a mézes kenyeret, már meg is jutalmaztuk a hisztiért, még akkor is, ha közben mérgesen csóváljuk a fejünket.
Nézzünk egy másik esetet. Gyerekünk mindenáron a figyelem középpontjába akar kerülni. Hamar megtanulja, hogy ezt úgy érheti el legkönnyebben, ha rosszalkodik, hiszen akkor kénytelenek vagyunk rá figyelni. A szülő ilyenkor a szidással is jutalmaz: ezzel a kicsi máris elérte a célját, magára vonta a figyelmet. A legtöbb anya nagyon jól felismeri ezt a módszert. Ilyenkor kell észnél lenni, és a legrövidebb idő alatt határozottan leállítani ezt a viselkedést. Ezzel együtt el kell gondolkodnunk azon is – különösen akkor, ha többször ismétlődnek ezek a jelenetek -, hogy vajon elég (és megfelelő “minőségű”) figyelmet kap-e “békeidőben”.
Ha valóban helyes viselkedést jutalmazunk, ezzel nem ártunk neki. Az viszont fontos, hogyan kezdünk hozzá. Ne adjunk tárgyakat (játékot, édességet, pénzt): ez újabb nevelési csapdához vezet. A tárgy csak az adott pillanatban jutalmaz. A szülőnek újabb és újabb tárgyakkal kell előrukkolnia, hogy megtartsa a kérdéses viselkedést. De még így sem lesz sikeres, mivel a legtöbb gyerek hamarosan “telítődik”. A tárgyak elvesztik jutalomértéküket. Unalomig gyűlnek, gyűlnek a polcokon, lassan már nincs olyan csodaterméke a játékiparnak, ami fölkeltené az érdeklődését. Célszerűbb, ha dicséretet, megkülönböztetett figyelmet kap jutalomként. Ám a dicsérettel is okosan kell bánni.
Ha egy gyereket (vagy felnőttet) folyton megdicsérnek, ez is unalmassá válhat. Magunkról is tudjuk, hogy a ritkán dicsérő tanár vagy főnök kedvéért szívesebben törjük magunkat, az ő elismerése nagy értéket jelent számunkra. Nem kell tehát túlzásba vinni a jutalmazást. Egy idő múlva az sem baj, ha a gyerek érzi: az a természetes, ha jól viselkedik.
Kapcsolódó cikkeink:
– Igenis lehet büntetés nélkül nevelni!
– Így dicsérd meg a gyerekedet!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
