Foggal-körömmel
Árpád tizennégy-tizenöt évesen kezdett bezárulni szülei előtt. Amikor kérdezgették, mi történt az iskolában, vonogatta a vállát, hogy semmi különös. Nem beszélt barátairól, gondolatairól, semmiről, ami valójában foglalkoztatta. Jött-ment, legfeljebb annyit biccentett oda édesanyjának, majd jövök.
Szülei nem értették a nagy változást, túlzottan aggódó édesanyja hol sértetten, hol dühösen vette tudomásul: elvesztette fia bizalmát, ragaszkodását. Lelkiismeretesen elkészítette reggelente az uzsonnát, akár kellett Árpádnak, akár nem. Kikészítette a ruháit, mint kiskorában, bár fia jóformán soha nem azt vette föl, amit ő kitett. Hiába mondta Árpád, hogy idegesíti ez a gondoskodás, csak terített asztallal várta haza, jókora adagokat mert a tányérjába, ha éhes volt a fiú, ha nem. A fogadóórákon ámulva hallgatta a tanárokat, rácsodálkozott, ez a gyerek az ő fia, akiről beszélnek?
Magában sírdogált, férjének panaszkodott, aki viszont nem látta ilyen súlyosnak a problémát. Egyik nap a már tizenhét éves Árpád egy kislány derekát átkarolva ért haza, be sem mutatta, csak bevonultak a fiú szobájába. Édesanyja ekkor úgy érezte, elveszítette a gyereket, akit csecsemőként saját melléből táplált, kisdedként öltöztetett, dédelgetett, kisfiúként a kezét fogta, és segített neki a leckékben, mosott rá, főzött, gondoskodott róla.
Kíméletlenül
Árpád édesanyja nehezen viselte, hogy gyermeke felcseperedik, önállósodik. Biztonságosabb volt neki a kisgyermeknek nyújtott törődésekhez való makacs ragaszkodás, mint a vitatkozó, ellenálló kamasszal a megújult kapcsolatkeresés. Sem ő, sema fiú nem vállalta a nyílt konfliktusokat, ütközéseket, az egyezség néha nagyon is rögös megkeresését.
A gondoskodásnak pusztán gyakorlati formáival próbálkozott, egyre sértődöttebben, egyre elbizonytalanodottabban, bár gyermekének már másra lett volna szüksége. A serdülőkor egyik megvalósítandó lélektani feladata: a szülőkről való érzelmi leválás. A gyermekként még piedesztálon lévő szülő fokozatosan valóságos figurává válik, hibáival, gyarlóságaival, erényeivel, értékeivel egyetemben. Ez a folyamat nehezen megkerülhető ahhoz, hogy az ifjú majdan erős és önálló, dönteni tudó, kellő magabiztossággal rendelkező felnőtté váljék.
Sok szülő nehezen viseli, hogy tinédzser gyermeke megkérdőjelezi véleményét, döntéseit, állandóan ellentmond, életvitelét, anyagi helyzetét, pályaválasztását kritizálja. A serdülő, ha bilincseket és akadályokat érez önállósodási harcai során, lehet, hogy kíméletlenebb lesz, túlságosan nagynak szeretne látszani, gyorsítani fogja elszakadását. A bármelyik oldalon túl sok sebet okozó kamaszkor később nehezen korrigálható nyílt, őszinte, baráti felnőtt kapcsolattá.
Burokban
Léteznek fiúk, lányok, illetve férfiak és nők, akik még érett felnőtt korukban sem váltak le a szüleikről. Lehet, hogy a túl szoros, elszakíthatatlan kötelékek akadályozták őket, avagy önbizalomhiány, félelem az önállóságtól, a harctól, a kortársak kritikus megjegyzéseitől.
Leggyakrabban a túl szoros, a valami miatt túlságosan zárt családok húzódnak meg az ilyen elszakadási problémák mögött. Lehet, hogy a szülők is tartanak a külvilágtól, kevés kapcsolatuk van, csak otthon és egymás között érzik magukat biztonságban. A fiatal önállósodási törekvéseire pánikkal reagálnak, úgy élik meg, mintha a szeretet, a bensőséges kapcsolat veszne el a jogos függetlenedési törekvések során.
A későbbi párkapcsolatokat nagymértékben befolyásolja a serdülőkori énfejlődés, a szülőkről való érzelmi leválás sikeressége, az önálló döntések, állásfoglalások, amelyek során erősödik az önbizalom, a bátorság. A burokban nevelődött és serdült fiatal túlérzékeny és bátortalan maradhat, nem tudja megtapasztalni saját értékeit, erejét. A szülő lehet, hogy megspórolja a leválás sebeit, a megújult kapcsolat kialakításának gyötrelmeit, és lánya vagy fia élete végéig megmarad kiszolgáltatott gyermeknek, de a boldogulásban biztos, hogy nem segíti.
Énerősítő konfliktusok
A szülőkről való érzelmi leválási harcnak nem feltétlenül kell kíméletlennek lennie. A konfliktusok barátságossága mind a serdülőn, mind a szülőn múlik, és története jóval előbb kezdődik, mint a pubertáskor. Akit már kisgyermekként is engedtek dönteni, akit fokozatosan a szeretet, a bizalom légkörében hagytak önállósulni, annak nem feltétlenül lesz viharos, szülőket megviselő, durva harcokkal tűzdelt a kamaszkora.
Vannak családok, ahol a vita, az ellenvélemény, a kritika nem jelent sem barátságtalanságot, sem szentségtörést. Ahol alkalomadtán lehet a gyereknek is igaza, ahol a felnőtt is kérhet elnézést, ha tévedett, avagy igazságtalan volt. Nyilván ezekben a családokban könnyebb dolguk van a serdülőknek, mert a szülők nem esnek pánikba, ha kritikusabb, ellenkezőbb, undokabb lesz gyermekük. Érzik és értik, hogy a pubertáskori viták, konfliktusok, dacok formálják a még bizonytalan ént erős személyiséggé.
elEzekben a családokban nehezebb dolga lehet a kamaszoknak, akik reagálhatnak visszahúzódással, durvább elszakadási törekvésekkel, szélsőséges magatartással, avagy felnőni nem akarással. De nyerhet elégtételt, hogy boldogulni tudó, önálló, talpraesett fiatalt tudott fölnevelni, aki majd továbbviheti a fontosnak tartott értékeket, és majdan egy felnőtt barátot is nyerhet, aki majd ugyanolyan elegánsan elnézi hibáit, esendőségét, segíti és támogatja. Persze csak akkor, ha hagyta megerősödni, ellentmondani, felnőni.
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
