Kisgyerek

Ha anya vagy, biztosan rendelkezel ezzel az 5 képességgel

5 meglepő dolog, amit az anyaság tanít nekünk.
2023. Október 04.
anyaság
Fotó: Getty

Mielőtt az ember anyává válik, úgy gondolja, hogy van egy kialakult személyisége és szokásrendszere, amellyel nagyjából békében és harmóniában él együtt. Vannak bizonyos képességei, amelyek büszkeséggel töltik el, ezek az erősségei, és vannak gyengeségei, amelyek közül néhányat megpróbál a lehetőségeihez mérten javítani, míg a többit igyekszik kompenzálni az erősségeivel.

Aztán megérkezik az anyaság. Úgy szalad át az életén, ahogyan Széplak Felső vasútállomáson száguld keresztül az Intercity. Megállás nélkül.

A személyisége kifordul a négy sarkából csakúgy, mintha újra tizenkét éves lenne. tizenkét évesen ugyanis elkezd a kisgyermeki én harcolni a felnőtté válni akaró énünkkel, miközben egy hormonális hullámvasúton száguldunk fejjel lefelé. Csak éppen ezúttal – anyává válás közben – a független felnőtt női énünk harcol egy ismeretlen új énnel, a sokkal kevésbé független, mint inkább a feltétel nélküli szeretet hálójából szőtt kalickában csápoló nyolc karú kiszolgáló és védelmező polippal, akivé épp átalakulni készülünk.

A kialakult szokásrendszerünket pedig – a kisbabánk születése pillanatában – azzal a mozdulattal hajítjuk ki a kukába, amelyikkel a megtelt szemeteszsákot szoktuk.

Az elején úgy érezzük magunkat, mint Superman, aki a kriptonyt hatására minden erejét és képességét elveszíti. Csak esetünkben nem egy zöld kődarab okozza a zavart az erőben, hanem az a kicsi lény, aki mérete és tehetetlensége ellenére minden Marvel hőst megszégyenítő szuperképességgel rendelkezik ahhoz, hogy teljesen kifektessen minket a másodperc törtrésze alatt.

Aztán eltelik egy kis idő, és észrevétlenül egyszercsak megtörténik. Olyan új képességekre és tulajdonságokra teszünk szert, amelyekről azelőtt nem is gondoltuk volna, hogy léteznek. Vagy hogy egyáltalán bármi hasznuk lehet… 

Vágyaink és testi-lelki szükségleteink korlátlan ideig történő késleltetése

Adott egy kisbaba, aki végre nem visít, hanem békésen szopizik az édesanyja karján, miközben szerelmesen néz a szemébe. Mi lehet ebben a kellemetlen? Mondjuk például az, hogy ezt már vagy egy órája teszi, és az ember lánya a szoptatás miatt (is) megivott vag négy liter vizet és borzasztóan pisilnie kell. Mit tesz ilyenkor egy anya? Hát persze, hogy semmit! Türelmesen vár, hogy a kisbabája jóllakjon, és közben a kettőjük közötti kapcsolat is egyre csak mélyüljön Közben folyamatosan imádkozik, hogy a záróizmai (a terhesség és a szülés ellenére) se hagyják cserben.

A 90. percben már el is felejti, hogy valaha pisilnie kellett.

A helyzet hasonlóan alakul az éhséggel, a szomjúsággal, vagy éppen a kedvenc sorozata következő epizódjával.

Azt vettem észre, hogy a kisgyerekes anyukák teljesen ki tudják kapcsolni a sóvárgás érzését egészen addig a pillanatig, amíg a sóvárgás aktuális tárgyának a reális kielégítési esélye nem jön el. Legyen szó az „És egyszer csak“ következő epizódjáról, egy kávéról, vagy éppen a pisilésről. Úgy általában bármiről, amiről azelőtt azt gondolták, hogy nem várhat.

Annak a felismerése, hogy a gyerek beteg (lesz) és a betegség diagnosztizálásának a képessége a nulladik percben

 A játszótéren vagytok. A gyerek édesen játszik pont úgy, mint mindig. De mégsem. – Mintha a szempilláját másképp rebegtette volna! – hasít beléd a gondolat, de aztán gyorsan elhessegeted. A gyerek tovább játszik, amikor hirtelen tüsszent egyet. Te összerezzensz. Hazamentek, levetkőzteted, megmosod a kezét, szárazra törlöd. Ahogy rád néz, hirtelen olyan furcsán csillogónak látod a szemeit.

Elérzékenyülsz. – Micsoda csillogó tekintete van ennek a csodálatos gyereknek!-nyugtatgatod magad. Leültök ebédelni. – Egy kicsit mintha kevesebbet enne! – gondolod magadban, de közben meg vagy róla győződve, hogy a reggel óta tartó furcsa érzés, ami nem hagy nyugodni, csupán a képzeleted szüleménye. Eljön a délutáni alvás ideje. Lefekteted. De miközben betakarod, és homlokon csókolod. A szemed előtti képzeletbeli digitális hőmérő kijelzője 37,6-ot mutat. Teljesen hülyének nézed magad, hiszen a gyerek (nagyjából) pont úgy viselkedik, ahogy szokott. Miközben távolodsz az alvó gyerektől, mintha valami mikromilliméternyi piros kiütést fedeznél fel a tenyerén. Még el sem hagyod a helyiséget, amikor már tudod: a gyereknek kéz-láb-száj vírusa van.  Amit természetesen egy fél nap múlva a gyerekorvos közöl is veled.

Egy bölcsis anyatársam – aki egyébként gyerekorvos – mondta nekem egyszer, hogy a kisgyerekes anyáknak minimum egy fél orvosi diploma járna. És ezzel nem tudtam vitatkozni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a gyerekorvosokra, sőt! De az vitathatatlan tény, hogy minden anyának kialakul egy hatodik érzéke, amivel hamarabb tudja, hogy a gyereke beteg lesz, minthogy a betegség igazi tünetet okozna. És valahogy ösztönösen megtanuljuk, hogyan gyógyítsunk a legtökéletesebben.

Olyan dolgoknak örülni, amiről álmodban sem gondoltad volna, hogy örömet okozhatnak

Adott egy kisgyerek, aki egyszer csak nem kakil. Először fel sem tűnik. Inkább az ellenkezőjét éled meg: cserélgeted a pelenkáit, és hirtelen nem érted, hogy miért megy olyan gyorsan és flottul. Aztán hirtelen eszedbe jut, hogy ma még nem kakilt. – Nem nagy dráma! – gondolod magadban, aztán gyorsan még alá is támasztod ezt a gondolatot azzal, hogy ez a felnőtteknél is előfordul. Aztán másnap délután már aggódni kezdesz. – Hátha majd az esti fürdetés után! – biztatod magad. De amikor az sem hozza meg a várt eredményt, vizsgálgatni kezdett a gyerek pocakját. Ami persze kemény, mint a kő. És akkor kezdetét veszi a tortúra. Gyereket a pelenkázóra fel, térdeit a hasához húzod, és vissza. Újra és újra. Semmi eredmény azon kívül, hogy a homlokodon apró gyöngyszemekként peregnek az izzadtságcseppek. Aztán előkerül a lázmérő. Amint közelítesz a kisbaba hátsó feléhez, egyszer csak gejzírként tör fel a gyerekből az, ami kikívánkozott onnan már vagy két napja. A pólódat, a pelenkázót és úgy nagyjából mindent három méterű sugarú körben beterít a kaki. És csodák csodájára te nem érzel mást, csak boldogságot. Boldog vagy, hogy megszabadult szegény a terheitől, a feszítő érzéstől. Boldog vagy, hogy minden rendben van.

De ugyanez elmondható még sok egyéb – első ránézésre gusztustalannak tűnő – dologról. Például egy sárból készült „sütiről“, amit a játszótéren csillogó szemmel hoz oda a gyermek, hogy: Nézd, ezt neked csináltam! – majd egy elegáns mozdulattal a ruhádba keni. Vagy egy mindennél finomabb pusziról, amit egy kiadós sírás után kapunk, amikor a gyerek taknya-nyála szó szerint egybefolyik. Esetleg az első (vagy akárhanyadik) tejfogacskáról, amit egy bugyogó vértócsával együtt nyújtanak át nekünk az apró kezecskék. 

A reggeli készülődés gyorsasági rekordjának állandó megdöntése

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nő, akinek reggel 5:50-kor – másfél órával a munkába indulás ideje előtt – csörgött az ébresztőórája, hogy időben elkészüljön. Először megfőzte magának a kávéját, amit azután szépen, komótosan megiszogatott, miközben elolvasta az aznapi híreket. Ezután készített magának egy kis zabkását, amit normális tempóban elfogyasztott, miközben válaszolgatott néhány emailre is. Ezután a fürdőszoba felé vette az irányt, ahol legalább húsz percig állt a zuhany alatt, hiszen hajat is mosott, és szőrtelenített is. A zuhanyzás végeztével elérkezett a reggeli bőrápolási rutin ideje, majd körkefét és hajszárítót ragadott, hogy lágy hullámokká rendezze rakoncátlan tincseit. Ezután a ruhásszekrénye elé lépett, hogy gondosan kiválassza az aznapi öltözékét, amelyben csinosnak érezte magát. Végül pedig felkerült a tökéletes smink. Röpke másfél óra leforgása alatt el is készült, hogy aztán idejében el tudjon indulni a munkahelyére.

Aztán megszületett a gyereke. Majd a második is. Néhány évvel és pár száz ősz hajszállal később még mindig csörgött az ébresztőórája reggel 5:50-kor. Csakhogy ekkor már egy kicsit másképp alakult a reggeli rutinja. Miután felkelt, lóhalálában a konyha felé vette az irányt, hogy reggelit készítsen a családjának. Amerikai palacsintát és kakaót a gyerekeknek, kávét és rántottát a férjének és magának. Miután elkészült a reggelivel, gyorsan összekészítette a gyerekei ruháit és az aznapra szükséges egyéb dolgaikat. Ezután (még mindig pizsamában) gyorsan levitte a kutyát egy öt perces egészségügyi sétára, hogy a vonyításával nehogy idő előtt felébressze a családot. A sétából visszatérve megetette az ember legjobb barátját, majd biztonságba helyezte a reggelit, nehogy ellopja a négylábú kedvenc az alatt a pontosan öt perc alatt, amíg ő lezuhanyozik. A villámzuhany után magára kapkodta az előző este a fotelre dobált random ruhadarabokat, majd egy elegáns mozdulattal lófarokba kötötte a haját, amely sem sampont, sem pedig hajkefét nem látott már vagy négy-öt napja. Elérkezett az idő, hogy felébressze a gyereket. Az egyik összepisilte magát, a másik pókemberes fürdőgatyában szeretett volna oviba menni ignorálva a tényt, hogy a hőmérséklet alulról verdesi a 8 fokot. Ha főhősünk viselt volna akár csak egy szempillaspirálnyi sminket is, ekkorra már biztosan lefolyt volna az izzadtságtól. De szerencsére ilyen és ehhez hasonló úri huncutságokra nem volt ideje. A kávéja kihűlt. A rántotta aranysárgából beszáradt sárgává változtatta a színét. – Járulékos veszteség! – gondolja magában, miközben csodák-csodájára pont időben hagyja el a lakást két viszonylag normálisan felöltöztetett gyerekkel, egy úszáscuccal, egy balettfelszereléssel és az ép elméje hűlt helyével. De egy hatalmas sikerélménnyel a zsebében: ugyanis másfél óra alatt összekészített két gyereket, ellátott egy kutyát, megetetett egy négytagú családot, és ő is elkészült. Ráadásul senki nem késett el sehonnan.

Tanulság: minél több dolga van egy anyának, annál hatékonyabban és gyorsabban látja el a feladatait.

A párhuzamosan egyszerre több feladatra koncentrálás képessége úgy, hogy közben mind tökéletesen el van látva.

Köztudomású tény, hogy jogszabályba ütköző magatartás vezetés közben telefonálni.

De mit teszünk mi, anyák, amikor ülünk az autóban – mert épp hozzuk haza a bölcsiből a kistesót -, és megcsörren a telefon, a kijelzőn a tizenkét éves nagytesó épp videóhívást kezdeményez, és mi tudjuk, hogy azért, mert eltévedt úton a zongoraórája felé? Hát persze, hogy válaszolunk a (segély) hívására. Nem nyúlunk a telefonhoz. Mindkét kezünk a kormányon marad, a tekintetünk még véletlenül sem téved a kijelző felé, hiszen vezetünk. –Hol vagy?- halljuk ekkor a saját hangunkat. Érkezik valamilyen kusza válasz. Mi továbbra is az utat figyelve próbáljuk útba igazítani a gyermeket, miközben hátulról egy velőt rázó sikoly formájában a hároméves épp azt próbálja a tudtunkra adni, hogy elejtette a cumiját. – A következő piros lámpánál felveszem, de értsd meg, hogy ha most hátrafordulnék, akkor vakon vezetnék, és anyuci nem akar nekimenni az előtte haladó járműnek, mert akkor kockára tenné a te és mások életét. Tudod, babám az autó veszélyes üzem – halljuk a feleslegesen tudálékosra sikerült mentegetőzésünket, de mire elmosolyodhatnánk ezen, egyszer csak egy másik hang rángat minket vissza a valóságba: – Itt vagy még, mama? Közben megtaláltam a zongoratanár lakását, viszont elfelejtettem elhozni a kottámat, haza tudnál érte szaladni? – Ja, igen, itt hagytad reggel a kocsiban, megyek! – csak a másodperc tört részére pillantottunk az anyósülésre, miközben ezeket a szavakat kimondtuk, hogy a kotta valóban ott van-e, ahogy emlékeztünk. – Viszem, de máskor figyelj oda jobban!-  Cummmi, cumika – visít ismét a hátsó traktus utasa. Piros lámpa, sebváltó üresbe, kézifék behúz, biztonsági öv kicsatol, anya hátra mászik, és a poros cumit a ruhájába törli, majd a gyerek szájába helyezi. A mozdulatsort visszafelé is végrehajtjuk, visszaül,  övet becsatol, sebességváltót egyesbe, kézifék kienged, lámpa zöldre vált. Már csak az a kérdés, hogy most hová is indultunk?

A nők agya bizonyos kutatások szerint eleve jobban képes egyszerre több feladatot befogadni. De amikor egy nőből anya lesz, szinte folyamatosan azon veszi észre magát, hogy egyszerre minimum háromfelé figyel, miközben legalább két feladatot el is végez. A szomorú hírem az, hogy ebben a képességben mi anyák valóban verhetetlenek vagyunk, de mindez pontosan annyival fárasztóbb és megterhelőbb is, amennyivel több figyelmet igényel. Ezért fordulhat elő az, hogy estére úgy érezzük, mintha az agyunk helyén egy zokninyúl lenne.