Legjobb fejlesztés 4. – Bízzunk benne!

A kisbabában igazán megbízhatunk. Először halkan, majd egyre erőteljesebben követeli: itt az evés ideje! Hogy mikor és mennyit eszik, nyugodtan rábízhatjuk. Kétévesünk talán nem tudja megindokolni, miért nem indul azonnal, amikor bevásárlószatyorral a kezünkben megjelenünk a gyerekszoba ajtajában, de tiltakozásából megérthetjük: most érkezik a vonat a megállóba, előbb kiszállnak az utasok, csak azután lehet abbahagyni a játékot. Ötéves kislányunk talán nem rendelkezik megfelelő emberismerettel, mégis pontosan megvan az oka, miért éppen a legharsányabb kislánnyal barátkozik az oviban.

A gyerekeknek szükségük van bizalmunkra, évről évre egyre nagyobb mértékben. Kisbabánk jelzéseire, sírására rendszerint ösztönösen hallgatunk. Később azonban sokszor jobban tudjuk a dolgokat mi, felnőttek, legalábbis úgy véljük. Vajon merjünk bicskát adni az ötéves kezébe, csak azért, mert annyira szeretne egy botot nyárssá hegyezni? Nehezünkre esik elhinni, hogy gyerekeink képesek valamire. Hiszen nekünk, szülőknek az a feladatunk, hogy megóvjuk őket a bajtól, azonkívül úgyis majdnem mindent jobban és gyorsabban elvégzünk náluk. Ennek ellenére gyerekeinkkel együtt a beléjük vetett bizalmunknak is napról napra nőnie kellene.

Maria Montessori olasz orvosnő már száz évvel ezelőtt rávilágított arra, hogy a fejlődés motorja benne rejlik a gyerekben, nincs szüksége a felnőttek állandó ösztökélésére. Ezt a hajtóerőt az az öröm szolgáltatja, amit egy-egy kihívás, felfedezés nyújt, akár sikerrel, akár kudarccal jár. A gyerek is részt akar venni világunk folyamataiban, ezáltal tanul, anélkül, hogy kifejezetten tanítanánk. Kezében tartja fejlődésének menetét. Persze ez nem működik teljesen automatikusan: szülőknek és nevelőknek is részt kell venniük ebben a munkában. Ám kár lenne, ha túl gyakran vennénk ki eszközeit a kezéből, hogy magunk farigcsáljunk személyiségén, vagy megmondjuk, hogyan és mit alkosson. Ezzel csak elvennénk a kedvét a tevékenységtől.

Adjunk teret és időt a fejlődéshez!

Legkésőbb a második életév vége felé szükségük van a gyerkőcöknek olyan zugokra, szobasarkokra, ahol zavartalanul, a felnőttek figyelő tekintete elől elbújva játszhatnak egymással. A felnőttnek “csendes” szerep jut, nem kell beleavatkoznia a gyerekek tevékenységébe, viszont álljon készen, ha szükségük van a figyelemre. Persze nem úgy, hogy az első hangos szóra odarohanunk, amikor valamiben nem értenek egyet. Elegendő, ha fülelünk és várunk, hátha maguk is elrendezik a vitát. Ne vegyük el ennek a lehetőségét! És attól a sikerélménytől se fosszuk meg, hogy egyedül felépítse a tornyát, összeillessze a legódarabkáit és felfűzze gyöngyeit, csak azért, mert nem bírjuk nézni, ahogy “ügyetlenkedik”.

Éppen ilyenkor ügyesedik, értékes tapasztalatokat szerez, mindenekelőtt tapasztalja, hogy cselekedetének eredménye van. Én csináltam! Óriási élmény ez, büszkeséggel, erővel tölti el, és újabb próbálkozásokra serkenti. A siker és az elégedettség érzése a fejlődés motorja.

Biztassuk gyerekeinket! Olyan szülőkre van szükségük, akik megerősítik őket. Ha kapcsolatunkban nem mindig ők a kicsik, mi pedig a mindentudó, mindent előre meg is mondó felnőttek, hanem “szemmagasságban” beszélünk velük, érzik, hogy komolyan vesszük őket. Nem azzal segítünk igazán, ha felrakjuk a tornyára az utolsó kockát, miután neki tizedszerre is ledőlt, hanem azzal, ha kifejezzük bizakodásunkat, hogy sikerülni fog neki. A bizonytalankodó kislányt bátorítsuk az első vendégéjszakára az ovis barátnőnél. Egy igen sikeres ügyvéd mesélte a gyerekkoráról:

– Anyám és nagyanyám nem bírtak velem, tizenkét intézetet jártam végig. Hogy lehet, hogy mégis elégedett és sikeres felnőtté váltam? Egyetlen ember tehet erről: ötödikes koromban fél évig volt egy tanárom, aki elfogadott engem, aki mellett érezhettem, hogy klassz ember vagyok.

Ekkora erőt ad a bizalom. Soha nem jön későn.

Dicsérjünk helyesen!

A dicsérettől csak úgy sugárzik gyerekünk arca. Pszichológusok mégis megkérdőjelezik ösztönző hatását. A dicséret igen különbözően hat, attól függően, hogyan és kinek mondják. Bizonyos esetekben kimagasló teljesítményekre ösztönözhet, de akár teljesen ki is ölheti az érdeklődést a gyerekből. Leegyszerűsítve megállapíthatjuk, hogy csak kisgyerekek esetében működik a sok dicséret, kevés szidás elve. Minél idősebb a gyerek, annál jobban kell figyelnünk szavainkra.

– Csak akkor dicsérjünk, ha van mit!

Ha a kétéves kisgyerek türelmes munkával kirakta az összerakós játékát, büszkén fogadja elismerésünket. Az ötödik sikeres kirakás után már nem érzi nagy teljesítménynek eredményét, és maga is furcsállja, ha ezért dicséretet kap. Miért dicsér meg apa annyira, talán úgy gondolja, hogy ki se tudnám rakni?

– Inkább a teljesítmény dicsérjük, mint a személyt!

Aki gyakran hallja, hogy ő milyen szuper, hajlamos lesz természetesnek venni sikerét, és nem képes elviselni a kudarcot. Ha kemény munkáját, szorgalmát, igyekezetét dicsérjük, valószínű, hogy kudarc esetén is tovább küzd, hiszen éppen ezt díjaztuk eddig is.

– Általánosságok helyett konkrétan dicsérjünk!

Keressünk egy különösen szembeötlő részletet, és ezt említsük meg. Többet ér, mint ha azt mondjuk: nagyon szép kép.

– Csak akkor dicsérjünk, ha komolyan is gondoljuk!

Az elismerő szavak csak akkor érnek valamit, ha a gyerek érzi figyelmünket.

“Bozontos, nagy kutyánk, Samu a kert lakója, a házba bizony nemigen teheti be a lábát, legfeljebb a szilveszteri petárdázás alkalmával engedjük be az előszobába. Mivel Anna (15 hónapos) télen született, leginkább a teraszajtón keresztül bámulja a farokcsóváló nagy valamit, s rikkantgat neki örömmel, különösen azóta, hogy szokásunk lett a házból kilépéskor a kutya nyakába ültetni őt. Ezt olyannyira számon tartja, hogy ha elmulasztanánk, mutogat visszafelé, félreérthetetlenül.

Sajnos – hiába van kutyánk – valójában a feleségemmel mindketten tartunk egy kicsit tőle, noha ezt a világért sem mutatnánk, s egyértelműen engem tekint falkavezérnek. Azonban Annát igenis féltjük, még ha galambszelíd jószág is a házi farkasunk. Nemrég aztán kétszeresen is leckét kaptam gyerek- és állatlélektanból. Reggel rituálisan kutyakekszet szoktam tenni a teraszajtó elé, s a kamrából elővéve a zacskót mindig elmagyaráztam Annának, hogy ezt nem szabad megfogni és megenni, mert a kutyáé. Nos, a minap nekiláttam volna az etetésnek, ki is nyitottam az ajtót, amikor csörgött a telefon, s én átszaladtam a másik szobába.

Fél perc se lehetett, mikor visszaértem, s rémülten láttam, hogy a kamraajtó nyitva van, Anna pedig a teraszajtóban térdel, s előtte magasodik Samu. Odarohantam, hogy megmentsem Annát, illetve hogy kikotorjam a szájából a kutyaeleséget. Két meglepett szempár nézett vissza rám. Anna pár darab kekszet szorongatott kis kezében, s egyenként rakosgatta Samu elé, aki a legnagyobb óvatossággal vette el az adományt. Ennél nagyobb békességet nehezen lehetett volna elképzelni – különösen azok után, hogy ennyire nem bíztam egyikükben sem…”

Zsolt, a hat éves Bence, és a 15 hónapos Anna édesapja

Mit bízhatunk rájuk?

A kicsik mindig “felnőtteset” szeretnének játszani. Használjuk ki buzgalmukat, és lássuk el őket apró feladatokkal. Egyre jobban fog sikerülni, ha nem szidjuk meg őket a kisebb balesetekért. Adjunk tehát lehetőséget a konyhában, a gyerekszobában, a vásárlásnál. Ezek a tevékenységek nem csak az önbizalmukat, hanem finommozgásukat, koordinációs készségüket, problémamegoldó képességüket és felelősségtudatukat is fejlesztik.

Hároméves kortól

– betehetik a mosogatóba a tányérokat;

– elrakhatják a tiszta evőeszközt;

– bedobálhatják az építőkockákat a dobozba, a szennyest a szennyestartóba, az újságokat az újságtartóba.

Négyéves kortól

– ha elérik az asztalt, megteríthetnek;

– apró megbízással átmehetnek a szomszédhoz;

– néhány percig foglalkozhatnak a kistestvérrel (például énekelnek vagy báboznak neki);

– megetethetik a háziállatot.

Ötéves kortól

– pohárba tölthetik az italt;

– összesöpörhetnek, porszívózhatnak;