Sarkvidéki szélben, alig négy fokban a paplan alól nem dugnám ki a lábamat, ha nem tudnám, hogy pár óra van hátra a rajtig. Addig meg tennivalók sora: reggeli a gyerekeknek, nagyon tudományosan másfél órával a start előtt magamnak, mert ma én fogok versenyezni, és nem őket kísérem meccsre.
Aztán precízen fel kel öltözni: pont annyi réteg kell, hogy még fázzak vagy tíz percig, hogy utána rám ne süljön az egész. Nem, a téli futópolárt elő nem szedem, könyörgöm, április van. Kell még zene, mert rákaptam, hogy a kedvenc számaim ütemére száguldozzak.
Népünnepély
Nem tehetek róla, már a Margitsziget bejárati sorompójától tudom, ott az arcomon az üdvözült mosoly. Több mint 13200-an vagyunk! Mindegy, mennyire aggódtam előző nap, hogy képes leszek-e lefutni életem első félmaratonját, most itt vagyok, és mintha hazajöttem volna. Mert mindenki mosolyog, ez a rengeteg ember, akik közül két év futás és egy év folyamatos versenyzés (sztenderd utolsó helyek) után egyre több az ismerős. És a barát. Vagy az olyan, akit kicsábítottam ezekre a sodró hangulatú futóünnepekre.
Rengeteg a kisgyerek: családi futás is lesz, a babakocsik pedig megszokott részvevői a versenyeknek. Mindig érdekelt, hogy érzi magát verseny közben a baba, de hangos reklamációt még egyik kocsiból sem hallottam.
Kígyó az Árpád-hídig
A 12 kilométeres Vivicittá és a 21 kilométeres félmaraton rajtkígyója a sziget központjától az Árpád-hídig tekereg. Végeláthatatlan, tarka, boldog, izgatott tömeg, minden tekintetbe bele lehet kapaszkodni. Persze azokat keresem, akikkel együtt futottam végig a telet jégesőben és mínusz tíz fokban, havas hegyen és befagyott folyók partján. Mert megígérték, hogy le fogom futni, és nem okozhatok csalódást.Ahogy a pisztolylövés elindítja a kígyót, és a Sziget ismerős fái közül kiérünk a hídra, az eleje, a futóelit már a budai felső rakparton száguld. Én pedig olyan büszkén nézek végig a világ legszebb futópályáján, mintha a sajátom lenne, pedig csak hálás vagyok minden pillanatért, amikor a Vár és a Parlament, a hidak és a folyóparti sétányok látványában gyönyörködöm. Közben élvezem, hogy egyenletes a lélegzetem, szívverésem, eláraszt az adrenalin, a természetes dopping, és hagyom, hogy vigyen ez a boldog tömeg, ahová csak akar. Ahogy északnak fordulunk a pesti rakparton, arra gondolok, mit keresek én ebben a dermesztő orkánban? Lépni se tudok előre, mégis visz valami. Mert látom a következő hidat, és addig el fogok jutni. Aztán a következőt, a kedvencemet. Persze, a Lánchidat. Utána frissítőállomás, és végre hátszél. A célegyenes igazából ráadás: újra az ismerős fák, a szurkolók fala, a hangosbeszélő néven szólít, ahogy áthaladok – és megvan! Nem lehet igaz! Nincs ennél boldogabb fáradtság – ha van, az csak a szülés lehet.
Gyere, fuss velünk egyszer! Mindegy, milyen távon kezded, rendezvény minden hónapban lesz! Figyeld a futanet.hu-t , de a babaszobán is mindig hírt adunk a következő sportünnepről.
Kapcsolódó cikkek
