Egyszer egy harapós légy üldözött körbe a kertünkben, amelyet sajnálatos módon senki sem látott, de én végig hallottam a zümmögését a hátam mögött.
Nem tudom, mi hatott apámra, hogy úgy érezte, be kell avatkoznia. Talán az, hogy akárhányszor mondta, hogy legyek bátor, én nem voltam az. Talán az, hogy minden elvárása ellenére, hogy ne kezdjek nyafogni, összerezzenni vagy sikoltozni a méhek jelenlétében, én mégis ezt tettem. Nem tehettem róla, nem tudtam másként viselkedni.
Úgy vélem, hogy a fejében egyetlen alternatíva maradt a problémára: egy hely, tele méhekkel.Piknikeztünk, és a játszótér valamiért tele volt méhekkel. Százával nyüzsögtek, körbe-körbe repkedtek, mászkáltak a játszótéri játékokon. Ha tudtam volna, mi következik, remek témát találok a visszatérő rémálmaimhoz.
Apám elküldött játszani. Biztos vagyok benne, hogy volt valamiféle őrült elképzelése arról, hogy izgatottan felmászom a létrán, lecsúszom, amilyen gyorsan csak tudok, és varázsütésre rájövök, hogy a méhek igazából kedves teremtmények, és ettől kezdve békében élünk egymás mellett.Nem így történt.
Sokkterápia
Könyörögtem neki, hogy ne akarja, hogy odamenjek. Igencsak hisztérikus lehettem, ami nyolcévesen adott még egy kis szégyenérzetet is a rettegés mellé, amit átéltem. A többi gyerek bámult bennünket, magukban hálát adva szerencsecsillaguknak, hogy saját szüleik jóval együtt érzőbbek.
Ha kíváncsi vagy rá, igen, lecsúsztam azon a csúszdán. De egy életre szóló félelem lett belőle.Felnőttként és katonatisztként is zavarba ejtően gyerekes maradt a méhek közelségére adott válaszom. A gyökeres változást a lányom születése hozta. Elszántam magam, hogy nem hagyom, hogy neki is átadjam a félelmem.
Mindarra, amit apám annak idején hiába kért tőlem (kivéve azt a dilis kalandot a játszótéren), most megvolt bennem a megfelelő akarat is. Egy olyan okra volt szükségem, amely nagyobb nálam, hogy át tudjak lépni a félelmemen. Ha egy valódi félelmen szeretnél túljutni, valószínűleg jobb indokra van szükséged, mint hogy “nem akarok félni.”
A legnagyobb pillanat mindössze néhány héttel ezelőtt jött el, amikor virágokat locsoltunk a lányommal. Egy méh szállt rá a mellettem lévő virágra, és annak ellenére, hogy elszorult a torkom, nyugodtan tettem néhány lépést lefelé a kertben, és folytattam az öntözést.A méh követett.
Éreztem az eluralkodó pánikot, de a kislányomra gondoltam, és kényszerítettem magam, hogy tegyek egy újabb lépést a következő virág felé. A méh mögöttem zümmögött, és a bátorságom elillant. Felsikoltottam. A lányom odaszaladt hozzám, tudni akarta, mi a baj.
Elmondtam neki a történetet rólam és a méhről. Tágra nyílt szemekkel nézett rám. “Én nem tudtam volna ilyen bátor lenni” – mondta. Én sem voltam mindig ilyen. Régebben iszonyúan féltem. Tényleg? – kérdezte kétkedően.
Küzdelem a félelmekkel
Elmondtam neki a teljes történetet. Milyen volt, amikor akkora voltam, mint ő, és ahogy teltek az évek, küzdöttem vele, és bár elbuktam néhányszor, mindig újra próbálkoztam, hogy megtaláljam a megoldást a félelmem kezelésére. Még mindig félek – mondtam -, de mára már tudom, hogyan kell kezelni a legrosszabb helyzetet – hogy megcsíp egy méh -, ennek segítségével gyakorolom a bátorságot.
Ez épp olyan, mint olvasni tanulni – mondtam neki. – Kicsiben kezded, és ragaszkodsz hozzá, hogy folytatod. Mielőtt ráeszmélnél, olyan dolgokat tudsz, amelyek lehetetlennek tűntek azelőtt. Talán egy napon egyáltalán nem félek majd a méhektől.
Legyen szó egy félelem leküzdéséről vagy arról, hogy azt csináld, amit szeretsz, a gyerekeknek fontos látniuk, hogy a siker jön olyan egyszerűen, mint ahogy felkapcsolod a villanyt. Kiderült, hogy nem volt sokkal jobb megoldás bátorságot színlelni a lányom kedvéért, mint rávenni, hogy menjen be a méhek közé. Az jelentette a fordulópontot önmaga számára, hogy látta a küzdelmemet. Most már látja a saját bátorságának útját, és kis lépésekkel elindult rajta. Együtt mulatunk a fejlődésünkön, és együtt érzőek vagyunk, amikor elháríthatatlan akadályokba ütközünk.
Mindenképpen beszélni a gyerekeinknek a való életről, azokról a dolgokról, amelyek a saját reményeinket és félelmeinket vezetik, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy ne neveljünk törtetőket, akiket szétfeszít az önvád, amiért nem tökéletesek.
A gyerekeinknek nincs szükségük arra, hogy tökéletesek legyenek, és nekünk sincs szükségünk arra, hogy elhitessük, hogy nem félünk semmitől. Amire szükségük van, az a lépés, amely elviszi őket onnan, amilyenek most, oda, amilyenné válni szeretnének.
Jó tudni, hogy a félelemnek is megvan a maga célja.
Az írás Jennifer Gresham írása alapján és engedélyével készült.
Még többet az empatikus nevelésről: www.ertsunkszot.hu
Kapcsolódó cikkek
