Ilyenkor határozottan, röviden szóljunk rá, és szüntessük meg a veszély lehetőségét, emeljük le az ablakból, vegyük ki az éles kést a kezéből. Felesleges rácsapnunk, dühöngenünk – röviden mondjuk meg, mi baj lehet, de ne ijesztgessük.
Már ilyen kis korban szembesül azzal is, hogy saját érdekein kívül másokét is figyelembe kell vennie. Nem tépheti ki társa kezéből a homokozólapátot, nem veheti el kérés nélkül a kismotorját. Minden esetben közbe kell lépnünk, ha azt látjuk, átgázol másokon. Fogjuk meg a karját, és mondjuk meg, mit tegyen: kérjük el, adjuk oda. Esetleges dühkitöréseire higgadtan válaszoljunk, ne kiabáljunk rá, ne üssük meg, de ne is visszakozzunk.
Vannak olyan esetek, amikor a kisgyerek valószínűleg nem érti, miért nem az történik, amit ő akar (például nem kap túrórudit vásárlásnál, le kell feküdnie, be kell vennie a gyógyszert). Ilyenkor is magyarázzuk el egyszer-kétszer röviden és nyugodt hangon, miért nem érvényesül az ő akarata, és cselekedjünk belátásunk szerint, de nem a kicsi indulataitól befolyásolva. Nem ártunk neki azzal, ha nem veszünk meg mindent, amit megkíván. Előfordulhat, hogy a kisgyerek újra és újra próbálkozik. Most derül ki, hogy valóban komolyan mondtuk, vagy csak kényelemből. Ha nincs kedvünk újra meg újra felállni, és kivenni kezéből a távirányítót, előbb-utóbb ráhagyjuk? Ezzel egyértelműen bizonyítottuk a számára, hogy nem kell olyan komolyan venni a szavunkat, az a legjobb, ha nem adja fel, hangosan ordít, és akkor az ő akarata érvényesül.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
