Tudod, mit szeretnék? Egy perc nyugit
Vannak napok, amikor azt érzem, ha még egyszer valaki kimondja az “Anyaaaaa, …” kezdetű mondatot, akkor világgá megyek. Ennek a mondatnak a befejezése végtelen kombinációkat rejt ugyanis, a
– “…hol van a piros dömperem/jégkrémpálcikám, amit veled hozattam haza a strandról/kidurrant lufi cafatja?” – típusú kérdések például akár óránként 4-5-ször hangzanak el egy 2-3 éves gyermek szájából, ha pedig van nagyobb testvére, a fent említett szám még durvábban magas.
– …nem érem el a csapot/nem tudom felvenni a cipőmet/szomjas vagyok” típusú segélykiáltások jellemzően az akut anyahiány csírái, a tanult tehetetlenség fémjelzői, gyakorlatilag majdnem minden élethelyzetben jelen vannak anya és gyermeke életében (és a nálamnál gyakorlottabb anyukák szerint nagyjából a kamaszkor végéig számítani kell hasonlókra)
– …gyere, nézd meg!” – ha ez a mondat üti meg a füled, készülj ötnapi hideg-meleg élelemmel, sok mosollyal és empátiával, és előre vértezd fel magad türelemmel, hogy újra és újra tudj kedvesen reagálni az összezsírkrétázott étkezőszék/falfelület felett mosolygó csemetére, a könyékig temperás mancsokra, az udvaron talált kincsekből főzött ebédre, no és persze a krix-kraxos rajzokra, amikkel téged örvendeztetnek meg.
Az “anyaaaa” kezdetű mondatokkal az a baj, hogy úgy tűnik, sosem fogynak el. Saját megfigyelés – javítsatok ki, ha tévedek – de van a dolognak egy örök körforgásra emlékeztető természetrajra. Az van, hogy jön az “Anyaaaa” kezdetű szólam, tetszőleges témában, amire reagálsz (megnézed, megkeresed, odaadod, megitatod, leszeded, felkötöd, megkóstolod, letörlöd, megpuszilod stb.), majd nagy naivan kezdenéd
– kortyolni újra a kihűlőben levő kávédat,
– leborotválni a bal lábadat is (a jobbot sietve befejezted, amikor óbégatott legutóbb a csemete),
– tizenkettedszer is visszahúzni a tűzhelyre a levest (hátha végre meg tudod főzni), vagy
– visszamenni a vécébe és újra nekifutni magányos tevékenységednek.
…és akkor újra meghallod az ismerős hangot. Látod magad előtt, ahogy az “a”-betűt formázza a csöpp szája, és hogy hangos és hatékony legyen, becsukja a szemét és úgy ereszti a világba a következő “anyaaaaaa”-hívó mondatot.
És akkor ismét leteszed a kávés csészét, lehúzod a tűzről a levest, elharapod a dolgot a vécén, hogy indulj kideríteni, vajon életveszélyes sérülés érte-e a gyereket, klopfolják-e egymást a testvérével, netán eltört-e valami a markológépén, pókot talált-e a gyerekszobában vagy nincs meg a lila filctoll, netán csak ellenőrizni akarta-e, hogy megvagy. Majd megoldván ezt a helyzetet is, kiszalad a szádon az az ominózus gondolat, amit falra hányt borsóként, pusztába kiáltott szóként eresztesz el, jelesül, hogy te csak egy perc nyugit szeretnél végre!
És az is lehet, hogy már nincs sok kedvesség a hangodban (hogy finoman fogalmazzunk), amivel kapcsolatban fel is oldozunk, ha bűntudatod lenne. A gyerek meg angyalian mosolyog, netán hízelgően cirógat, meg is ígéri tán, hogy úgy lesz, békén fog hagyni (kisdobosbecsületszavára), de mire te mennél vissza a kihűlt kávéhoz, a lassan készülő ebédhez vagy a vágyott vécékörre… Kezdődik elölről.
És hiába jön haza apa, nem javul a helyzet, sőt. Hiába indulsz el világgá, utánad mennek (bárhova, tényleg). Hiába szeretnél egy perc nyugit, 18 évig ne álmodj róla.
És ez így van jól a hideg kávék, a sok részletben főzött ebédek és a lopva megejtett villám pisilések világában, mert anya vagy. Vagyis anyaaaaaaaaa! Szerencsés vagy!
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
