Fodrászként dolgoztam, és egyik este egy apuka vendégem megkérdezte, érzem-e, hogy milyen nemű gyereket várok. Hát én bizony nem érzem, nem merem érezni, mert mi van, ha mégsem az lesz, amit érzek? Márpedig az ő felesége érezte az első pillanattól, hogyhogy én nem érzem? Így aztán végképp lányt kezdtem el várni, mert mi az, hogy nem érzem, milyen babám lesz?!
Az első ultrahang is azt mutatta, hogy nagyobb valószínűséggel lány, mint fiú!Telt-múlt az idő, már megvolt az első kis rózsaszín rugink, amikor megint elmentünk ultrahangra, és ismét bekukkantottunk a lábikók közé, na ott már fityegett valami… „Fiú jó lesz?” – kérdezte az orvosom. Erre kértünk időpontot 3D ultrahangra, hogy most akkor tisztázzuk, fiunk vagy lányunk lesz.
Kiderült, hogy tényleg egy cuki kisfiú. És megint csak sírtam!Na de nem azért, mert a fiú nem lesz jó, hanem mert azt gondoltam 22 hétig a kicsi fiunkról, hogy kicsi lány, és milyen anya vagyok, aki nem érzi meg, kit is hord a szíve alatt?
Nem győztem bocsánatot kérni a pici drágámtól!Elneveztük Bélának, és néha Kálmánkának is becéztük (na, azt nagyon nem szerette), míg meg nem találtuk neki a tökéletes nevet: Balázska!
Nagy-Skuta Adrienn
Kapcsolódó cikkek
