Közösen kiokoskodni egy sor újdonságot, örülni a vérvételeredményeknek, az első babamozgásnak, a csoportos turkálóba járásnak, a csöpögő anyatejnek, vagy csak átvészelni a nehezebb időszakokat, melyek most biztosan tovább tartanak majd, mint öt nap… így könnyebb lesz, mint egyedül. Ez a baby boom végül is érthető, hiszen nagyjából egyidősek vagyunk, életünk körülbelül azonos tempóban halad. Szóval kommunális gyermekvárás, kommunális challenge dayek.
Persze ahány nő, annyi hozzáállás is, vegyük például az elmaradhatatlan témát, az évek óta fennálló vitát, a magzatvédő vitamin esetét. Van, aki simán, kétségek nélkül beszedi, maximum utálja, hogy akkora a kapszula, mint a fél feje, van, aki kétségekkel, de beszedi, van, aki késsel félbevágva beszedi a felét, és van, aki egyáltalán nem szedi be, mert ellenérzései vannak nemcsak a vitamin méretét, hanem szükségességét illetően is. Mi az igazság? Ezt én sem fogom megmondani, de egyet már tudok: jó orvost kell választani, és neki vagy legalábbis benne hinni. Az én doktornőm kedves, aranyos, de hál’ istennek nem bájolog, nem mímel, nem fecseg feleslegesen. Ha leletekről van szó, koncentrált, ha a méhemben turkál, professzionális és óvatos, ha hülyeségeket kérdezek, márpedig minden alkalommal listával megyek, normálisan válaszol. Mikor a vitaminokkal kapcsolatos, itt-ott olvasott, hallott negatív kritikákat lendületesen ecseteltem, kicsit mérgesnek láttam, kérte, hogy szedjem. Hangszínéből és a Joe Black-filmből vett, ellentmondást nem tűrő mondatából kiderült: „Ez nem vitatéma”. Hálás vagyok, amiért így viselkedett, mert nekem azóta nincsenek kétségeim (Gézának addig sem voltak), a tablettát illetően legalábbis. Nekem ennyi kellett, hogy megnyugodjak, pedig évente ha ötször beszedek Algopyrint, már sokat mondtam. De vannak dolgok, amelyekkel nem várandósság idején szeretnék kísérletezni, ilyen például a gyerek egészsége, szóval ha csak annyi az ellenérv, hogy kicsit méretesebb lesz a gyerek, mint egyébként, akkor ennek vállalom a következményeit (és erősebben nyomok majd).
Péntek van! Olyan péntek, hogy végre érdekel, mi fog történni este! Három hónaposan a hasam pont akkora, hogy még nem nyilvánvaló a gyermekvárás, egy ekkora has még recegős feleslegnek is elmegy. Ebben az esetben nem kellemes az átmenet, főleg nem akkor, ha bulizni megyek. A feszülős felső khmm, a bő póló hmmm. Szerencsés párosítás, hogy a mellek egyenes arányban nőnek a hasammal, így a növekvő baba és a már egy mérettel nagyobb melltartóba gyömöszölt cicik nem nyújtanak olyan természetellenes látványt. És hogy mennyire nem kell foglalkozni a mell alatti részekkel, azt Csabi, Györke, Bence és Manci mind bizonyították, mikor a kabátomat levéve egyenként, mondjuk úgy, csodálkoznak rá a cicikre. Autóval jöttek értem, és egy Király utcai koktélbárban kezdünk hangolódni, ahol az alkoholmentes koktél nem az igazi, mert oké, hogy nincs benne spiritusz, de cserébe tele van cukorral. Jókat nevetünk, az asztalnál egy tucat divatos minitini, leülünk velük szemben, és szürcsögve, röhögve szűrjük őket a félhomályban. A sok rosszullét után ez az első olyan estém, hogy újra jókedvűnek és erősnek érzem magam, vagyis egy fiatal terhesnek, ami már sokkal jobb kombó, mint egy öreg, gyenge várandós nő. Míg a többiek az alkoholtól, én a cukortól elkábulva indulok el a Bazilika felé, hogy nyakamba vegyem az éjszakát. Esik az eső, és a rossznál is rosszabb idő van, de a szórakozóhelyre Janának – Géza egy régi tanítványának – hála sorban állás nélkül bejutunk, ő az arcomra nyom még egy puszit, és megígérteti velem, hogy kerülöm a hangfalakat. Bár a babának még nem fejlődött ki a hallása, azért persze nem szeretném, ha basszusoktól lenne zavaros a magzatvíz. A zene és a füstmentes levegő jó, a citromos vizem buborékos, az emberek vidámak és még ritkák. Éjfélkor, mert tök jó számok vannak, nagyon rázom a fejem és elszédülök, egy órával később már anélkül is, egyre többen vannak, én egyre kisebbnek és védtelenebbnek érzem magam, fogom, védem a hasam minden mozdulatnál, félek, hogy meglöknek, fellöknek, vagy csak elájulok, úgyhogy elköszönök mindenkitől. Biztos vagyok abban, hogy ez volt az én utolsó bulim, ha a szédülések nem múlnak, akkor nekem egy babával nincs helyem szórakozóegységekben. A taxisofőr nem érti, miért hazafelé megyek ilyenkor, mikor mindenki elindul az éjjelbe. Elmondom neki a nagy és szuper dolgot, látszólag őszintén gratulál, de nem vezet lassabban így sem.
Kapcsolódó cikkek
