Ha én jól vagyok, akkor természetes, hogy ő is? És amikor olyan rosszul voltam, akkor ő is hullámzott a magzatvizemben? Biztos nem. Szóval nem következik egyik a másikból. Nincsenek szabályok. A várandósság anarchizmus! Vagy valami olyasmi. Valószínűleg öt gyerek után sem osztogatnék tanácsokat, ahány terhesség, annyi meglepetés. Nem hiszek a csúcsos hasban, a babonákban, a fura álmokban. Hiszek a Jóistenben, a biológiában, a fizikában, a harmóniában, a sportban, a zenében, a főzelékben, a nevetésben. Nemsokára, a 20. héten fény derül a babánk nemére, a méreteire, hogylétére, és végre megint láthatjuk majd! Mindenki fiút jósol nekem („Neked csakis fiad lehet!!” – De miért?), a mindenki kábé a 95 százalék, az elenyésző maradék pedig lányra esküszik. Én nem tudom. Nem érzek semmit. Hol azt álmodom, hogy fiú a babánk, hol azt, hogy lány, a lényeg nem is ez szokott lenni, hanem hogy mindig foggal és ruhával születik, és visszabeszél nekem. És ennek következtében nincs jó érzésem ébredéskor. Mert valahogy szebben kezdeném a babázást. Nem egyből 15 éves gyerekkel, tinédzserkorban.
Az étvágyam tökéletes. Pontosan azt kívánom, amit a könyvek szerint kívánnom kell ebben az állapotban. Ijesztő ez a jódiák-effektus, nem is én vagyok. Reggelire tejeskávé az alacsony vérnyomás ellen, joghurt lenmaggal és almával a jó emésztésért, hatalmas szendvics sonkával, sajtokkal, zöldségekkel, túróval, olajbogyóval és egy citromos tea. Mintha minden tápanyagot pótolni akarnék, amit az első hónapokban nem ettem meg. Az édesség, ami életem és napjaim szerves része volt, a tápanyagmentes tűzijáték az étkezések után, most hullócsillagként tűnt el életemből. Nem kell a babának. Nem kell a szervezetemnek most semmi felesleges. Biztos vagyok benne, hogy átmeneti időszak, nem lehet, hogy ennyire megváltozzak. A szokások, a rutinok megtörtek, mióta gyereket várok, a rendszer felbomlott, és másik épül egy időre. Már a terhesség ideje alatt felkészülhetünk az elkövetkezendő évekre, mire épp megszoknánk egy új ritmust a kisbaba mellett, beáll egy másik. És csak kergetjük a saját gyerekünket, az ő biológiai óráját, elhagyva a miénket, és folyton alkalmazkodunk. Most még olyan, mintha csak magamat kéne utolérnem, de igazából már most is őt próbálom beérni. Láthatatlanul is átnevel, láthatatlanul is felnevel, micsoda csoda, micsoda puzzle, micsoda ÉLET! Olykor rettegek a szülés utáni gyökeres életmódváltástól, közben észre sem veszem, hogy már a fogantatás pillanatától ezen az úton járok.
Géza egyik péntek este kijelentette, hogy ha ezen a hétvégén nem megyünk el valahová kettesben, akkor ki tudja, mikor. Nekem nem kell több, különben is, mióta kaszkadőrködik, még jobban hiszek a carpe diemben, szóval egy óra múlva már tudtuk is, hogy másnap reggel Hévízen leszünk. Hévíz. Sosem izgatott. Most sem, de ez maradt. Amíg nem voltam lelassulásra kényszerítve, addig soha nem akartam olyan helyekre menni, ahol túl nagy a fizikális nyugalom. Decemberben még nagyon messze mentünk volna, a világ másik felére (ha nem lettem volna folyton rosszul), aztán közelebbi helyeket néztünk, Madeirát, aztán Párizst, Sopront, és végül több szempontból is Hévíz maradt a célpont. Innen hamar hazaérünk, ha Gézát filmbe hívják, és nem dobunk ki sok pénzt, ha újra rám tör a gyengeség, és csak a szobában émelygek. Mindig azzal érveltem az ellen, hogy ilyen helyekre utazzunk, hogy majd terhesen vagy gyerekekkel elmegyünk. Tessék. És Hévíz olyan is, amilyennek vártuk. Európa legnagyobb meleg vizű gyógytava és a körötte lévő park igazán gyönyörű környezet. A szállásunk egy régi villában volt, jó volt végre megint kettesben lenni. Utolsó nap megtudtam, hogy gyógyvízbe várandósan nem is ajánlott bemenni, a Hévízi-tóba Géza és a jegyárus néni már be sem engedett, persze az én döntésem volt, de a néni a tekintetével megbabonázott annyira, hogy ha mégis jegyet váltok, tuti, hogy hüllővé változom, vagy ott halok meg a kénes gőzű tóban, az indiai vörös tündérrózsák ölelésében. Azért még szerencse, hogy nem előbb olvastuk az ijesztgetést, így előző nap Kehidakustányban mint egy boldog, repülő lamantin csúszhattam és csapódhattam többször egymás után a langyos vízbe Gézával együtt. A korcsolyázás meg maga volt a tökély! Persze a kabát alatt kényelmetlen protektor volt rajtam (na, ki erőszakolta rám?), de a mozgás öröme kétszer ennyi súlytól és kényelmetlenségtől is megszabadított volna.
Kapcsolódó cikkek
