Meg különben is, mit akarok? Szerinte közel (nagyon közel) a harminchoz én már ne akarjak gyerek lenni. Hiszen már felnőtt nő vagyok. „Érted, Eszti? Felnőtt nő! Miért van neked gondod a felnőttléttel?” – kérdezte. Jó kérdés. Nincs különösebb gondom, csak éppen annyi, mint neked is, Julcsi. Mert felnőttként – tehát: anyaként – a magunkfajta vadlányok sokszor úgy érzik, hogy a levegős-pitypangos lelküket kell megerőszakolniuk, miközben határokat húznak és szankciókat szabnak gyerekeink élete köré. Mikor csendőrré válunk, pedig nemrég még huligánok voltunk. Mikor folyton következetesnek és meggondoltnak kell lennünk, akkor is, ha éppen csak nevetnénk mindenen, ami történik. Hát ezért, én kis Julikám. De ezt te is éppígy tudod, sőt, kétgyermekes anyukaként sokkal jobban is, mint én! Csak te nem úgy hívod a téged elbizonytalanító fogalmakat, hogy gyereklét és felnőttlét, hanem, ahogy mondtad, meg kell végre tanulnod, hogy ne a pajtása, hanem egy a hierarchia tetején álló szülője legyél Lujzinak és Matyinak.
Mostanában olyan vagyok, mint egy narkolepsziás, este mindennap éppen 22.50-kor alszom el, mint akibe injekciót lőttek, dőlök ki, akár a legjobb film elől is. Simán végigalszom az éjszakát, de még a nappalokat is, ha lehetne. Most ez van soron, kíváncsi vagyok, meddig tart.
Anyu is hívott. Azt kérdezte, hogy érzem-e már a babamozgást, mert itt lenne az ideje. Hát nem érzem, úgyhogy amint letettem a telefont, egyből a neten kerestem bizonyosságot afelől, hogy mi is a normális. Igen-igen, tudom, már sokszor megfogadtam, hogy többé nem mélyülök mérgező fórumos mondatok közé, de most mégis ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb módja, hogy kiderítsem, minden rendben-e velem! Az hamar kiderült, hogy az első gyereket várók valószínűleg jóval később érzik majd a baba mozgását, mint azok, akik már túl vannak egyen, hiszen fogalmuk sincs, arról mit kéne tapasztalni. Az is biztos, hogy a 18. hét már olyan időszak, amikor tutira éreznem kellene valamit, de a csevegő anyukák közül sokan már a 11. vagy akár a 9. hétben (3 hónap) is érzik a magzatot. Anyám! DEEEEMIIT? Leírni senki nem tudta rendesen. Úgy döntöttem, hogy lehiggadok, hanyatt fekszem és figyelek. Előtte azért még készítettem egy zöld teát, aminek cukormentes ízét feldobtam egy kis robbanócukros Milkával. Szóval hanyatt feküdtem, és nagyon-nagyon koncentráltam. Nem kellett sok, valamit éreztem. Valamiféle nagyon gyenge kis pulzálást a hasam alsó részében, mint amikor egy jó kis edzés után meg-megráng az izmunk éjjelenként. Onnan vált bizonyossá számomra, hogy a baba lehet, hogy nem volt rendszeresség a lökésekben, mikor hol egy kicsit jobbra, hol egy kicsit balra éreztem őket. A tudat vagy az érzés volt-e gyorsabb és szépségesebb, nem tudom, de sírva fakadtam. A terhes nő sokszor sír. Sír, mert ki van szolgáltatva a hormonoknak, sír, ha boldog, ha fáradt, ha nyűgös, ha zavart, ha szomorú a film eleje/közepe/vége, ha megható az egyébként nevetségesen gagyi reklám. Pont most ne sírna? Na meg a megkönnyebbülés! A 12. heti ultrahang óta semmit sem tudtunk a babáról, egészen mostanáig! A legrémesebb gondolatok illantak el agyam rejtett zugából. Az első trimeszteres rosszullétek ismét értelmet nyertek, és akkor arra gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz mostantól az életünk, minden szülő élete, a sok áldozat, a komfortzónán kívüli dolgok, az aggódások, a bosszúságok, aztán jön egyetlenegy dolog, ami semmissé teszi őket, felülírja a szarságokat. Anyut visszahívtam, hogy minden oké, Gézának már írtam is az SMS-t, hogy érzem, érzem a babát, közben a világ rendje (amiből kiszakadtam egy fél órára) ismét helyreállt, a Föld egyenletes sebességgel forgott, a vérnyomásom visszaállt szokott értékébe, és boldog voltam, olyan boldog, mint amilyen Jodie Foster lehetett a Kapcsolat című filmben a földön kívülről fogott jelekkel.
Kapcsolódó cikkek
