Ha az embert 007-es akciók várják, akkor ott nincs mit gondolkodni, ez egy újabb örömteli és izgalmas játszótér, némi Challenge Day színezettel. A távollétekben az első hét a legnehezebb, át kell állni az egyedüllétre testben-lélekben és mentálisan. A legjobb módszer (ha tehetjük), hogy ilyenkor mi is elutazunk, nekem sokszor bevált, és most is így időzítettem. A tesómmal szülinapunkra kapott Berlin-Prága utat most beváltottuk, így szüleinkkel felkerekedtünk a hatnapos útra. Nincs is jobb az utazásnál! Nincs is jobb az utazásnál terhesen! Autóval mentünk, ahol persze így sem jó, úgy sem jó, sem ülni, sem feküdni egy idő után, de még nem vészes, kibírtam. Berlin izgi város, bár szülőkkel nyilván másképp az, mint haverokkal. Az öcsémmel mindennap elhatároztuk, hogy este kimegyünk, és kibelezzük Németország Velencéjét, de az egész napos gyaloglás, városnézés, múzeumlátogatások (Pergamon Múzeum!) így hasasan már minden estére kivégeztek. Hiába a reggeli nagy lendület és full power, vacsora után valahogy már nem keresgéltem vagy találtam magamban a partiállatot. Berlinben hatalmasak az épületek, levegősek a terek, és menő a szocializmus árnyéka, ami nekem nem kuriózum, hiszen van nekünk belőle elég itthon is. Berlin továbbá nagy, zöld, egyre modernebb és egyre „melegebb”, a berlinerek éppúgy imádják, mint a külföldiek, a tömegközlekedés átlátható és jól használható. Jó hely, mégsem vágyom vissza.
Prágában hazafelé álltunk meg két napra, itt már kétszer voltam, de azért a német főváros után egészen más színezetet kapott. Talán az enyhébb idő is megszépítette, engem pedig felbátorított, hogy kicsit egyedül, család és térkép nélkül induljak neki a jó illatú városnak. Mert én úgyis tudom már, mi merre… jó háromórás bolyongás, egy kis sörözés, két híd két vége és egy spontán kiállításmegnyitó után találtam vissza a szállodába nagy nehezen. Közben hárman irányítottak félre, de aztán volt annyi eszem, hogy szereztem egy térképet, és beirányoztam magam. Mindig azt hiszem, hogy többre vagyok képes, mármint agyilag, de csak a víz gyűlik ott is.
Jövő héten elérkezik a 20. heti ultrahang, ami azt jelenti, hogy végre-valahára kiderül, mi is/ki is lapul bennem! Apu fog elkísérni, Gézának meg majd leadom az infót SMS-ben arról, hogy mit sikerült kreálnunk. Valószínűleg egy angyalt. És akkor az én történetem hőse is angyal lesz, mint a kettészakított Berlinben játszódó Wim Wenders-filmben (Der Himmel über Berlin, 1987), melynek romantikáját nemcsak az exangyalt játszó, feledhetetlen Columbo hadnagy adja, hanem a Berlinben ragadt igazi angyalok is, akik hallják és értik az emberek sivár, megkeseredett gondolatait. Miközben próbálják őket segíteni, a nehézségek ellenére is irigylik őket. Mert talán a semminél még a rosszat is jobb érezni? A főszereplő angyal végül halandó lesz, ahogy kívánta, mi pedig miért ne hinnénk a csodákban? Damien elkezdi tanulni az életet, a színeket, a meghasonlott embertársait. Halandóként szerelmes lesz, de szerelmesként meg már úgyis halandó. Beleszeret egy szépséges légtornásznőbe, aki miközben tornázik, éppolyan, mint egy angyalnő, félúton föld és ég között. Az élet romantikája számomra sosem volt nehézkes vagy égő, ez a film pedig tele van olyan valóra váltható és életszerű lehetetlenekkel, melyeket érdemes megnézni, de megélni még inkább.
„Valami történt, és történik még mindig, ami összekapcsol. Éjszaka történt, és tart még most is, nappal. És csak most igazán. Ki, ki volt? Én őbenne voltam, és ő körülfogott. Ki ne mondhatná, hogy egyszer együtt volt egy másik emberrel? Én együtt vagyok. Nem halandó gyermek fogant, hanem egy halhatatlan közös kép……Nincs ennél nagyobb történet. Férfié és nőé.”
Kapcsolódó cikkek
