Várjuk, várjuk ezt a kisfiút Gézával, nagyon. Hányszor fogjuk még elképzelni, milyen lesz az arca, a természete… az illata. Megbeszéltük, hogy a 26. héten elmegyünk, és megnézzük 4D ultrahangon Barnát. Nanáhogymegnézzük! Izgatott vagyok, mint egy kisdiák karácsony előtt! El sem hiszem, hogy belesünk majd a méhembe, és hangokkal tapogatjuk körbe az arcát, a kis testét. Ilyenkor szeretem csak a 21. század gátlástalanságát. Hogy ennek a gyereknek már a méhemben sem lehetnek titkai! Addig meg számolgatjuk a napokat, és rendezgetjük a lakást. Mind a 47 négyzetmétert. A hétvégénk a szekrény-összeszerelés, takarítás jegyében és a pince-padlás vonalon zajlott. Összeraktunk, kidobtunk, selejteztünk, törölgettünk, porszívóztunk, cipeltünk, és megszállottan dobozoltunk, mint Tóték. Eredménnyel. A kisszobában több hely lett, a lelkemben meg béke. Nem tudom ki, hogy van vele, de engem nagyon tud frusztrálni, ha félkészek a dolgok. Vagy egyáltalán nem készek. Ez a terhesség-dolog meg… hát ez egy folyamatos készülődés. Mindig van még, marad még valami, amit „basszus! be kell szerezni”, amit „jajj! el ne felejtsünk”, amit „wááá! mikor intézünk már el?” Nálam, mondjuk, ez azért is kényes pont, mert, mint sokszor említettem már, Géza munkája kiszámíthatatlan, így ha pár napig vagy hétig szabad, mert nincs forgatás, akkor kis pihenés után kíméletlenül rászállok, mint hajcsár a tevéjére, és nem hagyom, amíg mindent el nem intézünk. Olyanokat, mint például a takarítás (már nem minden megy egyedül), nagybevásárlás, cipelés, ügyintézések, ahová ő is kell. Mert utána eltűnik nekem egy hónapra (ezek után érthetően), aztán majd csak néz, hogy már gyerek van a kiságyban.
Ellátogattam Ildi barátnőmhöz, aki nemrég szült, szült egy kislányt, egy Esztert. Gyorsan és könnyedén, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A baba iszonyat aranyos, olyan, amilyennek lennie kell, szép, formás, egészséges, és hál’Istennek Ildi is jól van. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, Balatonszemesről, ahol idén már a 30. nyarunkat fogjuk tölteni. Jó, az utóbbi években már nem éppen három hónaposak a nyaralások, de azért mindig van idő pótolni az évet. Most viszont nem vártam nyárig, még azelőtt tudni akartam mindent. A kíváncsiságom olykor meglehetősen megnehezíti az életem. Vannak dolgok, amelyekről jobb nem tudni. Vagy csak akkor, amikor tényleg itt az ideje. De én, én nem bírok magammal, nekem mindent jó előre el kell mesélni, a lehetséges rosszat is, így jutottunk el egészen a Tena betétig. Amiből szemléltetésképpen kaptam is egy csomaggal, csak hogy biztosan felfogjam, a szülés a nőiesség vége. A szülés a nőiesség vége?! De hát hogy lehet ez? Ez egy tuti paradoxon (feloldhatatlan ellentét)! A várandósság, a szülés a nő testi-lelki kiteljesedése – áll a könyvekben. Ilyenkor mint a milói Vénusz, a teljességet, az életet és a termékenységet szimbolizáljuk. Megszépülünk és virágba borulunk. Jól is hangzik. De amikor ránézek arra a pelenka méretű betétre, melyet majd a szülés utáni napokban kell viselnünk, valahogy mégsem üde cseresznyefavirágnak érzem magam. „A mell elsődleges szerepe a gyermek táplálása” – írják a könyvek. Majd megszokom ezt is. Mint ahogy azt is, hogy tüsszentésnél néha ki-kicsordul a pisim. Ezen még jókat nevetünk Gézával, főleg az megnyugtató, hogy ő is nevet, talán mert még tényleg vicces. Mert tudjuk, ez még nem az inkontinencia. (Ilyen szavakat eddig csak reklámokban hallottam). Egyelőre az van, hogy ráfekszik a gyerek a húgyhólyagomra… és hogy mi lesz ott alul a helyzet a szülés után…? Ezt is megkérdeztem, de nem mondom meg. Kitöröltem magamból. Elmúlik, és reménykedem, hogy a régi lesz minden. Vagy valami ahhoz hasonló. És nekem ne mondja senki, hogy önzés és kicsinyesség ezekről beszélni, gondolkodni, kérdezni, aggódni! Mert miért is volna az? A testem az enyém. A változásaival együtt. Harminc éve vigyázok rá, edzem, táplálom, ápolom, figyelem. Akkor a minimum, hogy tisztában kell vele lennem most is! Hiszen jó esetben együtt transzformálódik a lelkemmel! Rossz esetben csúnya disszonancia keletkezik, de ha van összjáték, lesz összhang is. Van, akinek egy nap, van, akinek egy hónap, hogy megszokja, igenis MÁSOK lesznek a viszonyok. Én még mindig hálát adok a kilenc hónapnak, ennyi van, ennyi jó, és ennyi elég is lesz, hogy megbékéljek, újra tanuljam a testem, és megértsem az elsődleges, csodás ősi funkcióját: az ÉLETADÁS képességét. Hánem? Háde. És azért innen nézve mi, lányok, asszonyok már egyből gyönyörű tubarózsák vagyunk. A nőiség beporzott csúcsmodelljei!
Kapcsolódó cikkek
