Szép kerek szám. Harminc. Éppen ennyi leszek pár héttel a szülés után, egy barátnőm szerint így én még huszonéves anyuka is lehetek egy kicsit. Nem mintha lenne különbség, meg különben is, Carrie Bradshaw óta tudjuk, a harminc az új húsz. Szóval maradok huszonéves így is úgy is. Szerintem agyilag örökre. Ez a harminc ugyanakkor azt is jelenti, hogy megint eljött egy ultrahang ideje, és mi megint örülünk, mert láthatjuk Barnit. Valószínűleg ez lesz az utolsó olyan Big Brother-show, ahol a babánk még éppen ráfér egy képre, nem pedig a különálló testrészeit összepuzzle-ozva kell elképzelni, vajon milyen lehet egészében. A kedvenc szonográfusunk 3000-3500 gramm körülire tippelte Barnát, aminek nagyon örültem, mert az előző mérések alapján már négy kiló körüli babával számolgattak. Nagy test, nagy élvezet, de kinyomni annyira nem, így az a mínusz fél kiló nagyon is sokat számít egy szülésnél. Mondják. Aztán azt is megtudtuk, hogy minden rendben a baba szerveivel, a magzatvizem mennyiségével, a méhlepényemmel, és Éva szerint a csípőm formája is tökéletes. Na nem csacsacsázni, de szülni biztosan. Tudjátok, hogy ezek az ultrahangos találkozók (reunion partik) mindig szuperek, amolyan családi ünnepek, ahol mi, leendő szülők és Barni találkozunk. Képben is, nem csak érzésben. Merthogy egyre többet csuklik a babus. Naponta többször is ütemes rezonálásokkal van tele a hasam, és imádom! Állítólag semmit nem jelent, ha többet vagy kevesebbet csuklik, bár óhatatlanul megijed mindenki egy kicsit, hogy ez most jó-e így. Persze hogy jó!
Fogorvos, fodrász, németórák. Ezeken a programokon kívül mintha szülés helyett a másvilágra készülnék, minden barátnőm látni akar. Még előtte! A nagy bumm előtt. Az ilyen reakciók azok, amelyek elgondolkodtatnak, majd megijesztenek. Miért, mégis mi lesz a szülés után? Kábé világvége, hogy mindenki még látni akar gyorsan?! Nem baj, én még bírom energiával bőven, és egyre jobban érzem, minden kávézást, utazást, diszkózást, nevetést, napfényt és holdfényt meg kell jegyeznem mostantól, hogy tudjam: igenis ÉLTEM! Biztos vagyok abban, hogy valaki már fogalmazza a nekrológomat is. Élt huszonkilenc évet, a harmincadiktól pedig anya lett.
A fogorvosnál viszont nem félek. Mindenki elhűlve és színtelen arccal ül a váróban, én meg nevetgélve olvasgatom a könyvemet. A nem túl kényelmes fogorvosi székben jelzem, hogy melyik fogam épsége gyanús, és fúrást, tömést kérek, majd amikor a doktornő rákérdez, hogy érzéstelenítőt is kérek-e, arról is lemondok a gyors távozás reményében, meg különben is rövid fúrást ígér, mivel még időben jöttem. Naná, hogy időben! Én nem fogom megvárni, míg akkora lyuk lesz a fogamon, hogy három alkalommal és betonnal kelljen visszatölteni. Ezen is túl lettem. Fodrászat, ez a következő és szerencsére fájdalommentes program, amit meg kéne szervezni, csakhogy a sok balatonozás és ezer fok miatt még húzom az időt. Nem is tudom, mire várok, talán csak tudom, hogy babával majd úgyis sokára jutok el melíroztatni, ezért minél későbbre teszem az időpontját, hogy majd minél később kelljen megint menni. Női logika. Logika?
A másik nagy és Géza szerint is halaszthatatlanul fontos kérdés, hogy Barni ágya fölött falmatrica vagy festés legyen-e. Merthogy a mintát levadásztam már a netről, egy aranyos bálna, aki vizet spriccel, felette felhők, azokon kis madarak… szinte hallom őket dalolni, na de megrendeljem az USA-ból, vagy felfessük? Lenni vagy nem lenni? És a kisvukos ágyneműhuzat!!! Micsoda relikvia. Anyukám eltette, mi most megkaptuk… még a tesómé volt kábé huszonöt évvel ezelőtt. A babaruhák is gyűlnek, rendeződnek, a pelenkák élükre hajtva, még tíz hét, és szülök. Tíz. Szép kerek szám. Éppen ennyi voltam, amikor már tudtam, az első babám fiú lesz. És hogy érdemesebb lenni, mint nem lenni. Nem kérdés.
Kapcsolódó cikkek
