Még mindig Balaton. A hordónyi olajban sült lángosok, a hosszúlépések és a szódavizes palacsinták hazája. Víz, víz, tiszta víz, a tó minősége évek óta kiváló, benne úszni tökéletes élmény. Most vonattal érkeztem Szemesre, és nagyon élveztem, valószínűleg azért, mert évente csak párszor teszem, főleg nyáron, ezért még nem égtem ki a zakatoló élményekben. Egyébként vonatozni pont ugyanazért szeretek, amiért a nagyanyám. Mert szemrebbenés és fészkelődés nélkül tudom meg, hogy a szomszéd ülésen mérgelődő néni unokája már megint egy megkérdőjelezhető előéletű nővel szűrte össze a levet (persze ő nem fogalmazott ilyen szépen), a hátam mögötti ülésen pedig egy kábé huszonöt éves egyetemista utazik, aki nemrég szakított a barátnőjével, és most belecsap a közepibe. Hogy minek a közepibe, azt csak sejteni lehet. Ezzel szemben Balatonról hazautazni igencsak lehangoló élmény, az ember mindig fél, hogy soha többé nem jut vissza. Elképzelt tornádó, földrengés, háború vagy egy hirtelen pénzügyi csőd, ami miatt ugrik a nyaraló, és vége szakad az ott mindig megtalált boldogságnak. A két és fél órás út során, ha unalmas a vagontársaság, zenét hallgatok és olvasok. Most már biztos vagyok benne, hogy nemcsak én, de Barna is beindul a Rolling Stones számaira, a Paint It Black kihozza belőlünk az állatot, belőlem a lázadó ösztönanyát, Barnibaba meg olyat pogózik a magzatvízben, hogy a hasam kileng jobbra-balra. Hogy kicsit pihenjünk, jön a Time Is On My Side, érzem, Barna finoman lögyböl odabent, majd, hogy a nevelés magvait már időben és jó mélyen elhintsem, a You Can’t Always Get What You Want-ot duplán is meghallgatjuk. Ha nem rock’n’roll, akkor Jack Johnson összes andalító dala, Kanye West minden erőmet kirobbantó Stronger című száma (erre még a szülésem is beindul), Adele szerelmi csalódásai, Florence and the Machine vagánysága, Lana del Ray szexis közönye, a Groove Armada elektronikus melódiái, a Metallica örök és hamisítatlan vérátömlesztése, Vivaldi finomsága, a Coldplay sodrása, Katie Melua különcsége, Norah Jones bűbája. És még sok, stílusában eltérő énekes, együttes. A lényeg a választék, a cél pedig a választékosság volna… de az ember úgyis az érzelmei alapján dönt. Sok helyen olvastam, hogy már a magzatnak is érdemes énekelgetni, mert születése után emlékezni fog rá, vagy legalábbis emlékeket ébreszthetnek benne az ismerős dallamok. Én ezt egy konkrét dallal próbálom ki, Weöres Sándor Déli felhők című versével, melyet Halász Judit énekel. Gyerekkorom egyik kedvence, így ezt sokszor elénekelem Barnának, főleg akkor, ha valami miatt ideges vagy izgatott vagyok. Weöres Sándorhoz személyes élmény is fűz. Halálának évében hétéves voltam, és anyukám Lipótmezőn, a fertőző osztályon dolgozott mint főnővér-helyettes. Apuval sokat meséltek nekem Sanyi bácsiról, a költőről, akinek verseit tanultuk és énekeltük az iskolában. Egy alkalommal a szüleim bevittek hozzá, és a betegágyánál elszavaltam neki az Őszi éjjel izzik a galagonya című versét. Neki küldött rajzaimmal már körbe volt ragasztva a fal a kórteremben. Emlékszem, anyu kedvesen ujjai közé csípte a költő arcát, majd jó hangosan köszöntötte. Nagyon sajnáltam akkor az öreget, gyerekként teljes mértékben átéreztem, milyen rossz egy-egy nyálas puszi vagy megcsípett pofazacskó. Károlyi Amy, Sanyi bácsi felesége is meghallgatta a lüktető ritmusú verset, ajándékba pedig kaptam egy Kaláka-kazettát (többek között Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes megzenésített verseivel) és egy hozzá tartozó verseskönyvet is (Az én szívemben boldogok a tárgyak), Amy néni kedves soraival és mindkettőjük aláírásával. Weöres Sándor már nagyon remegős kézzel írta bele a nevét. Aztán egy este a szőnyegen játszottam, amikor megtudtam a Híradóból, hogy az idős bácsi meghalt. Sírva fakadtam, nekem az volt az első olyan élményem, amikor már tisztában voltam a halál jelentésével. Az már csak az élet fura fintora, hogy nekik nem lehetett gyermekük, egy anekdota szerint egyszer megkérdezte őt egy riporter: „Sanyi bácsi, maga biztosan szereti a gyerekeket, hiszen olyan sok verset írt nekik”, mire a költő: „Nem igazán szeretem őket.” Mikor megkérdezték, hogy akkor miért ír gyerekverseket, csodálkozva nézett: „Én? Én nem írok gyerekverseket!” Szóval énekelgetek, hátha egyszer majd erre nyugszik meg Barna. Egy gyereklelkű felnőtt dallamaira.
Kapcsolódó cikkek
