Egy hete folyamatosan rosszul vagyok, és az állapotom nem hogy javulna, tovább romlik. Megőrülök. Vagy csak meg fogok. Idő kérdése. Huszonkilenc év alatt annyiszor voltam beteg, hogy egy kezemen meg tudom számolni. Most meg? Nem is én lennék, ha nem intenzíven élném meg a poklomat is.
Élni mindig is szerettem, az a kedvenc időtöltésem, tökéletesen magamba szívni mindent és mindenkit. Az efféle hedonikus habitusba nem fér bele holmi időfecsérlő betegeskedés vagy elgyengülés, csak a kicsattanó erő és az energia! És mert lelkiismeretes lány vagyok, ezért most pótolok, mindent bepótolok. Az összes elmaradt sulikimaradást, tizenöt évnyi szilveszteri és bulimásnapot, forgó szédüléseket, öklendezésbe torkolló hányingert, napokig tartó étvágytalanságot, időtlen kedvetlenséget. Meg a halálgáz műsorokat. Nem is tudom, hogy hagyhattam ki őket, Marichuyt vagy az Asztro Show-t. Nem utolsósorban pedig megélem a még meg nem álmodott álmaimat, sosem látott rémálmaimat! Dupla dinamit.
Mert most tényleg mindenre van időm. Amihez nem kell ülni vagy járni, az jöhet, mentális körutazásokat teszek magammal az ébrenlét és a tudatnélküli mezsgyéjén. Sőt, ha már lúd, legyen kövér, még az öregséget is előbbre hoztam ötven évvel. Mit várjak én addig, ha most is túl lehetek rajta? A mindennapok szürkévé és homogénné váltak, tényleg mindegy, hogy péntek vagy hétfő, csak teljen már el.
Birodalmam az ágy, otthonom a rökamié, társaságom én magam és az egész nap villogó televízió (amit csak hallgatni bírok), ételem a víz, tükröm a hűvös fajansz. Ez utóbbi, fogadjunk, nem volt T. Mihálynak. Géza, a férjem pedig a nap, vagyis az est fénypontja. Mikor hazajön, az olyan, mintha a levegős élet látogatna meg. Elhiszem, hogy egyszer vége szakad ennek.
Persze, viccet félretéve, mondhatjátok, és biztos így is van, rossz beteg vagyok. És nyavalygok. Igen, de ezen nincs mit csodálkozni, ha egyik napról a másikra változik meg minden körülöttünk, fizikai és mentális értelemben is, akkor idő kell, hogy felfogjuk. És úgyis tudom, hogy lesz ez még így se, hogy közhelyekkel éljek.
Azon a novemberi, nyálkás hétfő estén a mosdó szélén hagytam a tesztet, biztos voltam abban, hogy csak férjem lelkesedése ez az egész „tuti terhes vagy” mizéria. Akkor sem hittem el, mikor a kezemben tartottam a tesztet a két kiszíneződött csíkkal együtt, és az önkéntelenül is feltörő örömtől könnyeztem. Hogyan lehetek terhes, mikor érzem, hogy meg fog jönni? De hát még egy csomó idő lesz, míg teherbe esek, nem így van ez, hogy rögtön! És hogy megyek így snowboardozni? És edzeni? Ilyen hirtelen? Gyerekünk lesz? Gyerekünk lesz!
Egyet tudok: fórumokat nem olvasok többé! Van egy erős sejtésem, hogy nem csak jóindulatú, az életükben érvényesülni tudó, okos nők írogatnak oda… Rajtam biztosan nem segít, ha azt olvasom, hogy milyen szörnyűségekre számíthatok jobb esetben két, rosszabb esetben még nyolc hónapon keresztül, mikor éppen egyenként szeretném túlélni a napokat. A gyömbért viszont megjegyzem, hátha segít a kólán kívül, ebben a múlni nem akaró, erős, kötélszorító érzésben, amely a tokám körül feszít. A baba meg bent van, el sem hiszem! Jól bent van, tudom: örüljek, hogy érzem a rosszulléteket, mert ez jó jel. A baba megfogant, és akar engem, minket, az életet. Kíváncsi erre a világra, és legyen is. Nemsokára majd úgy örülök neki én is, mint minden valamire való anyuka. Csak jó lenne, ha a rosszullétek helyett csupán a hasam és a boldogságom nőne. Az segítene, segítene felfogni, megszokni, hogy négy hete minden megváltozott, hogy mostantól minden másképp lesz: én, te, ő. Ő, te, én.
Kapcsolódó cikkek
