Azért akad egy-két délután, mikor össze tudom szedni magam annyira, hogy elmenjek valahová. Le a kertkapuig például, de jobb esetben egészen messzire, pár utcával arrébb. Csak lassan, óvatosan, kényelmesen öltözve, bő, kapucnis pulcsiban, alatta bő pólóval, melltartó nélkül, hogy az se szorítson, semmi se szorítson se a nyakam, se a gyomrom környékén, a hátamon hátizsák, hogy ne zavarjon, semmi se zavarjon, benne egy banán (ezt még nem hánytam ki), kóla (ha szédülnék), mentolos cukor (ha csókolóznék hányás után) és sok papír zsebkendő (nem azért, ha folyna az orrom…). Bárhol, bármikor jöhet az inger. Más így szemlélni a megszokott utcákat, sarkokra, kapualjakra, beugrókra lelni akár tíz másodperc alatt. Milyen jó, hogy külsős újságíró vagyok – mondom, mondja mindenki, amikor rám néznek, és látják, már rég kirúgtak volna akárhonnan ilyen vámpírarccal és ennyi öklendezéssel. De most írni is nehéz, szinte fáj, meg hát herótom van attól, hogy arról írok, amiből amúgy is rohadtul elegem van, elegem van a szenvedésemből, de más nem megy, mert ez az egyetlen, ami történik velem. Mennék végre megint a kínai thai boksz edzéseimre vagy aerobikozni, gördeszkázni, biciklizni, bulizni. De minden van valamiért, és most még tudom is az okát, ez tényleg segít. Egyébként nem törtem még be, lélekben zabolátlan musztáng vagyok, még ellenállok a rám szabott jelennek és a nyilvánvaló állapotomnak. Szőke vagyok és makacs. És kimerült.
Nem fogadom el, hogy van, akinek csak a hasa nő, nekem meg a hányingerem. Igazságtalan ez az intenzitás is! Lennék csak reggel rosszul, de én éjjel-nappal senyvedek. Minden és legmélyebb tiszteletem azoké, akik hosszan tartó betegséggel küzdenek, sokat gondolok rájuk.
Juli barátnőm 29 éves volt a héten. Elmentem a házibulijára, de csak üldögéltem csendben. Néha belekortyoltam egy kólába, de igazából arra gondoltam, milyen jó lenne otthon lenni és aludni. Este hétkor. Gyanús voltam mindenkinek: “Eszti, nagyon csendben vagy, miért nem sikongatsz vagy táncolsz?”- érkeztek sorra az értetlen kérdések. Háát, lappang bennem valami… influenza – válaszoltam titokzatosan. Senki sem gyanította, mi a helyzet. Annak ellenére, hogy másfél éve férjnél vagyok, nem rám számítana gyerekügyben. Na nem azért, mert nincs itt az ideje, vagy mert nem szeretjük egymást. Ellenkezőleg. Csak nem sokat voltunk itthon Gézával az utóbbi időben, őt a munkája sokszor külföldre szólítja, én meg ezt kihasználva, vagyis inkább ebbe beletörődve kerestem távolabbi lehetőségeket. Sokszor nem volt könnyű, mikor hónapokat voltunk külön, akár két különböző kontinensen, de nem számít, mert mi úgyis örökké együtt maradunk, ez annyira biztos, amennyire biztos lehet.
Szóval nem voltam gyanús. Barival beszélgettem sokat, aki szintén ott üldögélt a kanapén mellettem, hogy nem túl izgi a buli, de jó a zene, és majd leszünk többen is, és egyébként nem tudod, hogy valakinél jön-e baba? De Bari nem tudta, sőt miután már tíz perce erről beszéltünk, viccesen meg is jegyezte: “Lehet, hogy már te is terhes vagy, és azért kérdezősködsz, mert kíváncsi vagy, hogy vajon egyedül jársz-e ebben a cipőben…!” Banggg – hallottam a szívemben a többinél hangosabb dobbanást, de persze nevetve, ellenállhatatlan bájammal meggyőztem őt arról, hogy nem én vagyok az ő embere. Meg különben is. Egy hónapja sincs, hogy megjöttem a háromhetes szörfözésből, alig “láttuk” még egymást Gézával, de tényleg tervezzük, hogy mostantól élesben szeretjük majd egymást. A történetem és az előadásmódom tökéletes összhangot képezhettek, pedig kinek volt kedve hazudozni és álarcosbált játszani, miközben arra vágytam a legjobban, hogy elmondhassam, sőt elordíthassam a még oly száraz tényeket, hogy mennyire terhes is vagyok!!! Hogy kész, vége, végleg felnőttem, tán már sosem látjátok többé azt az Esztit, aki Csitát utánozva ugrik nyugodtan beszélgető emberek nyakába.
Te is szívesen elmondanád, leírnád, megosztanád? Indíts most blogot a Babaszobán és nyerj!
Kapcsolódó cikkek
