Két dologtól féltem igazán: az első, hogy tűvel megszurkálják a hasamat, amit aztán egy genetikai vizsgálattal sikerült kiváltani, illetve az éhgyomorra elkövetett „igyon meg egy csomó cukrot, aztán két óra múlva újra levesszük a vért” című történettől.
Okosan kitaláltam, hogy ha hétre odamegyek a laborba, kilencre már végzek is, aztán mehetek reggelizni. Nem a glükóz mennyisége riasztott, hanem hogy ott kell ülnöm üres gyomorral, amire szinte teljesen képtelen vagyok, ébredés után ugyanis azonnal enni szoktam, és ha még véletlenül el is felejteném, a gyerek azonnal iszonyat rugdosásba kezd. Hiába, apja fia, ő sem szereti, ha nincs kaja.Kezdjük ott, hogy az első két egymást követő reggel elaludtam, simán lenyomtam a „szundi” üzemmódot, fél nyolc körül döbbentem rá, hogy nekem dolgom lett volna. A harmadik reggel, ami éppen hétfőre esett, a rendelő előtt szembesültem azzal, hogy az orvosoknak szünnapjuk van, Semmelweis doktor tiszteletére, csak éppen a híradóban és a rádióban is elfelejtettek szólni, hogy hé, emberek, ne akarjatok hétfőn orvoshoz menni, mert zárt kapukat döngettek. Nyilván ennél sokkal fontosabb hírek is vannak, de ettől én még potyára jöttem, és az is biztos, hogy másnap ezer ember lesz a laborban.
Igazam is lett. Szerencsémre soron kívül beküldtek az első vérvételre, majd egy félliteres korsóból kiittam a cukros szirupot, még jó, hogy volt nálam egy citrom, azt csontig kicsavartam – viszonylag elviselhető volt az íze. Volt hát két órám, amit el kellett töltenem. Hoztam könyvet, mivel úgy döntöttem, nem mászkálok el, nehogy elszédüljek a sarkon, vagy megkísértsen egy sarki pék. (Ilyenek ezek a pékek…) Inkább úgy döntöttem, hogy nézegetem az embereket, annál ugyanis soha nincs viccesebb, mint mikor egy maroknyi nyugdíjas, akiknek annyi a dolguk, hogy elmenjenek a piacra és/vagy a postára, egymás torkának ugrik, hogy „várja már ki a sorát, mi sem tolakszunk előre!” Nem is értem! Nem ilyenkor kéne hajlott koruk bölcsességével a fiataloknak megmutatni, hogy mi az a türelem? Engem mindenesetre elszórakoztatott a harsányságuk egy órán keresztül, aztán hirtelen a Vészhelyzetben éreztem magam, mert egy másik néni eközben csendben rosszul lett, és el is ájult. Nyilván nem a nyugdíjasok vették észre, hanem egy fiatal fiú, aki megszeppenve rohant az ablakhoz, hogy most akkor mi van. Kis kavarodás támadt, majd a labor teljesen megbénult úgy kábé fél órára, amitől még jobban feltorlódtunk. Nem részletezem a dolgot, fél tízkor még mindig ott ültem, egyre éhesebben és egyre szédülősebben. Végül csak lecsapolták a második adag véremet is, és mehettem a piacra. A nap további részét heveny fetrengéssel töltöttem, gyenge voltam és enervált. Másnap mehettem a leletekért. A főorvos fogadott, mivel a dokim szabadságon van. Nem voltak túl jó hírei…
Kapcsolódó cikkek
