Már egy hete csak…
Két fotó az állapotos édesanyámról és néhány családi történet a születésem előttről – ennyim van arról az időszakról, amikor még magzatként léteztem. Ebből kell összeraknom magamat, hogy mi is az örökségem a várandóssággal, születéssel, szüléssel kapcsolatban ebben a földi létben, ebből sakkozom össze kicsit sután a történetem, amióta a fiamat várom.
A nagymamámnak köszönhetem
Amikor az anyai nagymamám már nagyon beteg volt (túl az agyvérzésen), állítólag egy fontos mondatot hagyott örökül az édesanyámnak, ami gyökeresen megváltoztatta a második gyermekvállaláshoz való hozzáállását. “Majd, ha halál leszek, elviszem azt az egyet is” – mondta a visszaemlékezések szerint, hiszen a családdal kapcsolatos egyik legfontosabb gondolata az volt, hogy a gyermekünkkel akkor teszünk jót, ha szülünk neki testvért. Amikor meghalt, emellett a mondat mellett nagy űrt hagyott maga után. Elég komoly fenyegetés lehetett ez édesanyámnak, és édesapámmal végül úgy döntöttek, mégis jöhetek.
Az 1985-ös cseresznyebefőtt
Egy kilencéves testvér és két, akkor korosnak számító szülő várt rám azon a nyáron. A születésem előtt egy nappal anyu állítólag elkezdte befőzni a korai cseresznyét (apukám rosszallásáról tudomást sem véve), de a befőttes üvegekig már nem jutott a termés – én érkeztem, halasztást nem tűrve. Édesapám vitt minket a kórházba, ahol egyedül hagyta feleségét, én pedig egész éjjel kínoztam szegényt. Hajnaltájt egy vákuumos és fogós fenyegetés után anyu aztán nem hagyta magát, segítség nélkül hozott a világra. 36 éves volt, az orvosok és a rokonok csak azt lesték, minden ujjam megvan-e, nem vagyok-e Down-szindrómás, de láthatóan felesleges volt minden aggodalom.
Édesapámnak csak néhány röpke másodpercig volt csalódás, hogy én is lány lettem, az osztályra belépve megtudakolta ugyanis a nememet, a kapott válaszra pedig annyit mondott, hogy “nem baj, így is hazavisszük”. A virágcsokrot, amivel készült, az első szembejövő nővér kezébe nyomta, hiszen ilyesmit nem lehetett akkor bevinni.
Anya, mondd…
Mindössze ennyit tudok magamról, a 0. percemtől a születésemig. Vagy, amit még megőrzött a családi legendárium, cseppet sem olyan lényegi, amiből most tudnék töltekezni – édesanyám emlékei és érzései hiányoznak nagyon ebből az időszakból. Ezekre magányos hajnali ébredéseim során szoktam rákérdezni…
Hogy tudtad meg, hogy útban vagyok hozzátok? Neked is fájtam abban a kis testedben, ahogy nekem fáj a fiam? Milyen voltam, amikor kijöttem? Felsírtam? Odaadtak-e neked, hogy megnyugodjak a mellkasodon? Sírtál-e, amikor megláttál? Féltél-e, hogy jó anya leszel, hogy helyrejön-e a megkínzott tested?
Anyukám, talán sejtem a válaszaidat, mert mindennél jobban rád vagyok hangolódva, lassan 8 hónapja. Minden rúgásnál, fájásnál és élménynél eszembe jut, hogy ugyanígy ott voltam neked én is, nem hagytalak aludni, és ugyanígy tele lehettél kételyekkel, mint én, és ugyanígy gyakorta megsimíthattál ösztönösen a hasadon keresztül, mint én a fiamat, a védőnői intelmek ellenére is.
De most különösen sokat jársz a fejemben, és nem azért, mert mindenki arra biztat, hívjalak telefonon, keresselek a kérdéseimmel… Hanem, mert most lennél 65 éves. A születésnapodra idén is bontunk egy üveggel a kedvenc borodból, egy icipicike pohár debrői hárslevelű járja át majd a legkisebb unokád ereit, mielőtt világra jön, így csorgatom át belé is azt a sok emléket, amit rólad őrzök a zsigereimben.
Tudom, a te születésnapodat ünnepeljük, de csak egyet hadd kívánjak: nagyon kérlek, vigyázz rám a szülőszobán.
Kapcsolódó cikkeink:
- Hagyjatok, nem vagyok terhes!
- De szeretnék…
- Alkalmatlan vagyok az anyaságra!
- Helló, optimizmus – viszlát, összeszedettség!
- Ultrahang helyett inkább elképzelem
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
