Érdekes látni, mindenki mennyire másként viseli az első heteket. Van, akin a 12 hetes terhesség kicsit se látszik, más már három hét után is nagy pocakkal sétál. Én sajnos ebbe az utóbbi csoportba tartozom. De attól tartok, erről nem a baba tehet a maga ötcentis méretével. Ez a dombormű már itt virított eddig is… De most végre kinyomhatom, és boldogan tudatom a világgal, bizony nem kövér vagyok – kisbabát várok! Nem véletlenül mondott csődöt az elmúlt években minden halovány fogyókúra-kezdeményezésem. Én voltaképp így, pocakkal, kisbabát várva érzem szépnek magam, nem csoda, hogy ezt az állapotot akartam a legutóbbi szülésem óta (hat éve!) újraélni.
A lányaim is egyre lelkesebbek kistesóügyben, minden este a pocakomat simogatják, énekelnek neki, és kérdéseket kiabálnak be: – Fiúbaba vagy, vagy kislány? Mit szeretnél, mi legyen a neved? Ugye hogy Karamella szeretnél lenni? – vigyorognak rám, és aztán rátapasztják a fülüket a hasamra, úgy hallgatóznak, válaszol-e már a tesó. Egészen új élmény ez nekem, annak idején, amikor a másodikat vártam, a nagylányom még csak egyéves volt, fel se fogta, hogy mi történik anyában.Marcsi kezelőorvosa: dr. Ambrus Zoltán szülész-nőgyógyász, Medicover www.kismamagondozas.hu
– A 12. héten esedékes genetikai ultrahangon ugyan még nem tudjuk megmondani, hogy fiú vagy lány lesz a kisbaba, de ennél sokkal fontosabb információkat igen. Nagyon fontos a tarkóredő vastagságának mérése, annak megállapítása, hogy van-e orrcsont – a vastagabb tarkóredő és az orrcsont hiánya ugyanis Down-szindrómára utalhat. Ilyenkor már látszik a gerinc vonala, a koponya, a végtagok. És hogy van-e folyadék a magzat hasában, tehát működnek-e a belső szervei. A képi információkat egészíti ki az úgynevezett kombinált teszt. Ez szűrővizsgálat, amelyből bizonyos genetikai eltérések valószínűségét lehet meghatározni. Az eredmény, amit az anya kézhez kap, egy arányszám, amit az életkor, a genetikai ultrahang és a vérvétel eredménye alapján számítanak ki. Marcsinál ez a szám 1 : 3700 lett, ami annyit jelent, hogy 3700 ilyen eredménnyel rendelkező anya közül csupán egynek volt Down-szindrómás a magzata. Ez igen jónak mondható, így nyugodt lehet a baba egészsége felől.
A férjemen is látom a változást. Bár mindennap elmondja, hogy gyönyörű és kívánatos vagyok, azért rá kellett jönnöm, számára a két gyerek mellett ez a harmadik már inkább a természetes életritmus része. Pedig amikor az elsőt vártam, és minden reggel hánytam, bizton számíthattam arra, hogy amikor végzek, a drágám ott vár majd egy pohár citromos vízzel, hogy kicsit jobb legyen a szám íze és felfrissíthessem magam. Amikor a második jött, már annak is örültem, hogy megfogja az egyévest, és az nem a ruhámba kapaszkodik, miközben a vécé fölé hajolok. De hogy a harmadikkal ennyire rutinszerűen kezeli majd a szédelgésemet, arra igazán nem számítottam! Amikor egyik hétvégén elmentünk a Gyerekszigetre, a tűző nap, az éhség és a terhesség kombinációjától teljesen rosszul lettem, és miközben sétáltunk vissza a kocsihoz, megálltam és nekitámaszkodtam egy fának. Mire a férjem: – Te meg most mit csinálsz? – Mit csinálnék, rosszul vagyok! – suttogtam elhalóan. – És az nem megy járás közben? – sürgetett. Persze hogy megy, morogtam, és rögtön összeszedtem magam. De azért kicsit felháborodtam, hogy pár percnyi rosszullét se jár már egy kétgyerekes anyának? Valójában jól tudom a választ, a terhesség kezdete a férfiak számára nagyon nem valóságos, a nyavalygás meg idegesítő.
Ráadásul a sok boldogság mellett bizony bennem is van szorongás. Mert nagyon is jól tudom, nem minden terhesség ér jó véget.
A 12. heti ultrahang előtti estén felhívott az egyetemi évfolyamtársam. Reggel vérezni kezdett, elment orvoshoz, és a benne fejlődő kis magzatnak már nem volt szívhangja. Borzasztóan sajnáltam. Éppen egy évvel ezelőtt én is így jártam az előző kisbabánkkal. Egyszerűen eltűnt, felszívódott menet közben, anélkül, hogy annak bármilyen jele lett volna, vagy észrevettem volna. Hogy ezt nem könnyű feldolgozni, arra fél évvel később jöttem rá, amikor egy beszélgetés során azt mondtam, hogy “egy magamfajta háromgyerekes anya”, és csak amikor kimondtam, döbbentem rá, hogy nekem csak két gyerekem van, és a harmadik még az út elejéről visszafordult. Azóta tudom, ő bizony örökké velem marad.
Ilyen érzésekkel, gondolatokkal nem volt könnyű ultrahangra menni. De amit ott láttam, teljesen elvarázsolt. A kisbaba ott integetett a hasamban, látszott a szép koponyája, a kalimpáló kezecskéje, a két lábacskája, a kis gyomra, amibe már nyeli a magzatvizet. Ráadásul erre a vizsgálatra eljött a férjem és még a két gyerek is, így végre ők is láthatták, mi készül odabenn, és számukra is valóság lett a bennem rejlő titok. És hogy ezt így együtt élhettük át, az maga volt a csoda. És teljesen elszállt belőlem minden félelem.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
