Névjegy
Fodor Marcsi (36) újságíró, szerkesztő
Férje: Batki Zsolt (36) kommunikációs szaktanácsadó
Gyerekei:Bíborka (7,5), Borsika (6)
Nem értettem ezt a nagy lihegést a téma körül, valahogy bennem korántsem tombolt ilyen elemi vággyal a kíváncsiság. Talán mert jó ideig fogalmam sem volt, én mit szeretnék, fiút vagy lányt.
Ellenállásomat valószínűleg csak fokozta, hogy a közakarat eldöntötte – két lány után nekünk biztosan fiú kell. Nem volt ember, aki kételkedett volna abban, hogy ez az egyetlen ok, amiért vállalkoztunk a harmadikra is. Hogy reménykedünk, végre összejön, amiben eddig kudarcot vallottunk: a fiúgyártás. Hiszen enélkül nem férfi a férfi, és csak félig teljesítette kötelességét az anya.
Ám ezt az ősi elvárást már az előző kettőnél sem értettem. Mi ugyanis a férjemmel egyetértésben elsőre és másodikra is teljes határozottsággal lányt akartunk, olyannyira, hogy fiúnevünk nem is volt. Mégis, amikor annak idején bevallottam, hogy nőnemű magzatot hordok a méhemben, mindenki vigasztalni kezdett. “Nem baj, a lényeg, hogy egészséges.” Soha nem értettem ezt a reakciót. Miért lenne az baj, hogy egy édes, szépséges, rózsaszínbe öltöztethető, puszilgatható kislány babánk lesz? Miért kell engem ezért vigasztalni?
Azt pedig már végképp nem értettem, hogy a harmadikra miért kellene kékben gondolkodnom. Sőt, kifejezetten dühített, hogy mindenki, akivel találkoztam, ezt suttogta: “most akkor biztosan drukkolnak a fiúnak” – és rebegtette hozzá a szempilláit.
Talán a hormonok miatt voltam érzékeny, de gyakran úgy éreztem, ha ezt a mondatot még egyszer kiejti valaki a száján, leveszem a cipőmet, és rácsapok a fejére. Mert abban biztos voltam, hogy nem fiút, és nem lányt akarok. Hanem gyereket. És akár fiú, akár lány, örülni fogok neki.
Az pedig csak még jobban dühített, hogy kezdetektől fogva éreztem: ez a terhesség nagyon más, mint amit már kétszer átéltem. Az első kettőnél mindennap hánytam, egészen a szülőágyig. Most csak émelyegtem, azt is inkább esténként. Az első kettőnél állandóan fáradt voltam, most sokkal több bennem az energia. A lányokkal mindig édes ízeket kívántam – most rá se bírok nézni az édességekre, és csak húst, tejterméket kívánok.
A legfontosabb jel mégsem ilyen kézzelfogható, hanem spirituális volt. Valamiért a férjemmel most csak fiúneveken gondolkodtunk. A kislánynevek elő se kerültek. Persze egyikünk se mondta ki, hogy fiút érez, és bárki megkérdezte, mindketten azonnal rávágtuk, hogy mindegy. De valahol mélyen tudtam, hogy most fiú fog érkezni a családba. Nem azért, mert két lány után fiút akarok, hanem azért, mert a bennem növekvő pocaklakó fiú. És ez számomra nagy különbség.
Ugyanakkor a dolog egyáltalán nem volt ellenemre. Mert ugyan nem AKARTAM fiút, de azért azt izgalmasnak találtam, hogy esetleg megláthatom a férjem kicsi klónját, vagy vicces módon a saját fiúverizómat. És való igaz, már régóta kacsingatok a gyerekboltban a fiúrészlegre is, és csodálom a minihapsi-rucikat. Ráadásul ott a játékbolt fele – tele autókkal, vonatokkal, robotokkal és dínókkal, egy teljesen ismeretlen és izgalmas világ…
De azért a 18. heti ultrahangot mégsem emiatt vártam igazán, hanem azért, hogy megerősítsenek abban, hogy jól döntöttem, amikor élemedett korom ellenére (37) nem kértem a hasba szúrást. Nem azért, mert féltem a fájdalomtól. Hanem azért, mert éreztem, hogy nem lehet baj. Mégsem mondom, hogy nem volt bennem félelem, amikor az ultrahangos doktornő vizsgálni kezdett. Szerencsére egyetlen fura dolgot talált, amit még soha nem láttam eddig. Egy kicsi fütyit, aztán két herét. És mindez egyértelműen bizonyította, hogy ez a terhesség tényleg más. És nem törődve a felharsanó, “én megmondtam!” és “végre örülhet kismama!” felkiáltásokkal, igenis boldog vagyok. Éppen így akartam.
A genetikai ultrahangon általában meg tudják már mondani a baba nemét, ám ez csak afféle pluszszolgáltatás. Valójában ennél sokkal fontosabb dolgokat láthat ilyenkor az orvos és a jó szemű szülő. A mai nagy felbontású ultrahangos készülékekkel olyan pontos képet lehet látni a magzatról, hogy akár az ujjacskáit is meg lehet számolni. És mivel a bőr, a csontok nem jelentenek akadályt az ultrahang előtt, látni lehet, hogy jól fejlődnek-e a baba belső szervei. Jól kivehetők az agykamrák, a rekeszizom, a hasfal épsége, a gyomor, a szív négy ürege, a hólyag, a vesék működése. A 16. heti vérvétel és az ultrahangvizsgálat eredményével együtt kell visszamenni a nőgyógyászhoz, aki eldönti, szükség van-e további vizsgálatokra. Ha bármiféle rendellenesség gyanúja felmerül, még ekkor sem késő genetikai vizsgálatra menni, és a magzatvízből vett mintából megtudni, van-e valódi ok az aggodalomra.
Marcsi kezelőorvosa dr. Ambrus Zoltán szülész-nőgyógyász, Medicover www.kismamagondozas.hu
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
