Aztán már nem voltam annyira boldog, amikor a kedvenc lepkés felsőm szétszakadt rajtam.A nő elégedetlen fajta. Valamiért mindig nyünyörög: túl nagy a feneke, túl kicsi a melle, nem elég feszes a hasa, túl ferde a szemöldöke – mondjuk ez még talán a legkevesebb. Mire eléred a harmincat, későn érők a harmincötöt, többnyire mégis megbarátkozol magaddal. Elfogadod, hogy nem leszel olyan vékony, mint Palvin Barbi, és nem lesz derékig érő, hosszú szőke hajad, mint Claudia Schiffernek. Megtanulod, hogy mikor és mennyit ehetsz, és ha ezt túlléped, mennyi izzasztó edzéssel kell fizetned érte. Persze vannak a szerencsések, akik bármennyit bármiből, de tapasztalatom szerint ezt csak a celebek állítják, akik naponta járnak edzeni, csak ezt
persze elfelejtik megemlíteni a „szuperalakomat a géneknek köszönhetem” típusú cikkekben.
Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, számolgattam a heteket, hogy mikortól fog látszani a pocim. Azt gondoltam, végre, életemben először eljött az az időszak, amikor nem kell többet behúznom a hasamat, sőt büszke is lehetek rá, mert milyen jó lesz majd, amikor átadják a helyüket nekem a pattanásos suhancok a buszon. (Meglepő módon ez tényleg így van, sok jó tapasztalat ért ez ügyben!) Azt már az első alkalommal elmondta a védőnő, hogy kb. kilenc kiló hízás a normális, igyekezzek nem túlenni magamat, és ha lehet, a második trimesztertől térjek vissza a rendszeres sportoláshoz. Nekem az a séta, mint már korábban említettem. Egy dolgot azonnal megbeszéltem magammal: egy percig sem fogok éhezni, ha úgy érzem, valamire szükségem van, nem vonom meg magamtól.
A kisfiam négyóránként követelte a magáét, és meg kell mondjam, ilyen „furcsa”éhséget életemben nem tapasztaltam. Ha fél órával elmaradtam a négyórás etaptól, azonnal rám jött az émelygés, és kész ideggyogyó kezdődött. Komolyan, mint egy bolond, semmi másra nem tudtam gondolni, mint az evésre. Egyetlen szerelmem ezt nagyjából így kommentálta: „Nem terhes vagy, hanem ovis. Négyóránként enned kell, különben hisztizel, a csokoládétól csöndben maradsz, délutánonként alszol, és sírsz a Disney-rajzfilmeken…”
Akkor éppen nem Hamupipőke, hanem a kedvenc ruhám miatt sírtam. És a többi szépség miatt, ami nem jött rám. Bár eddig összesen híztam három kilót, a feszülő mellem és a gömbölyödő pocakom okán többnyire minden nyári cuccom a süllyesztőbe került. Persze mint mindig, a varázsmondat most is működik: „Olyan szép vagy, Szerelmem!” Még akkor is működik, ha éppen daginak érzed magad, és a kisbaba, aki a hasadban növekszik, egyáltalán nem törődik azzal a hisztériával, hogy évekig tartott rendbe hozni az énképedet. Mosolyogva szemléled a tükörben a növekvő pocakodat, és csak arra gondolsz, anyuka vagy. Már most is. Felveszed hát az egyetlen nyári maxit, ami rád jön, és azt gondolod: csodásan érzem magam! (Na és persze azt is, végre nem kell behúznom a hasam!)
Kapcsolódó cikkek
