Marie Busnel francia akusztikus fiziológus hosszú kutatások során mutatta ki, ha az anya a belső hangján beszél a magzathoz, akkor ő a beszédre szívfrekvencia-változással reagál. Ennek a ténynek igen messze ható következményei vannak.
Az anya-magzat kapcsolatanalízisekben a kismamák rendszeresen beszélnek babáikhoz, ami látványosan gyorsítja a fejlődés, az érés folyamatát. Van azonban egy még meglepőbb kutatási eredménye is Busnelnak. Azt is sikerült kimutatnia, ha az anyák csak gondolnak a babájukra, már arra is szívfrekvencia-változással reagálnak. Megdöbbentő felfedezés ez, ami amellett szól, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy a kismamák mikor, mennyit, és főleg mit gondolnak a babájukról. Az anya-magzat kapcsolatfejlesztőkből, más néven az anya-magzata kapcsolat-analízisekből sok érdekes tapasztalatra tettünk szert ezen a téren.
E kis eszmefuttatás után térjünk rá a magzatok zenei hallására. Sok minden szól amellett, hogy a magzati életidőben alapozódik meg az is, hogy a zene milyen mély, emocionális hatást gyakorol majd ránk. Elias Canettivel nyilván a születése előtti életidejéből származó élményei íratták le, hogy a zenéhez való viszonyunkat mindenekelőtt anyánk szívdobogásának emléke alakítja. Canetti úgy véli, hogy minden ismert dobritmus két alapmintára épül: vagy az emberi szív nyugodt verésére, vagy a rohanó állatok patáinak dobogására. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy a dobritmusok számos természeti népnél megváltozott tudati állapot – transz – kialakulását segítik.
Egy másik szerző, bizonyos Clauser Canettitől eltérő módon az anyja járása okozta ringatásban véli felfedezni a ritmus ősélményét, aminek viszont kapcsolata van a szívritmussal. E két fanatikus muzsikarajongó szerint a baba anyaméhbeli élménye akusztikus-ritmikus természetű, amit a járás ritmikus ringása, a ki- és belélegzés ritmusos zaja, és a szívritmus együttesen komponálnak meg.
Eichenberger szép gondolatai szerint a ritmus az összetartozás akusztikus kifejeződése, míg a ritmuszavar törést, szakadást jelképez. Sok anya nem hogy meg van győződve, de tudja is, hogy a babája legkésőbb a negyedik terhességi hónaptól kezdve reagál a zenére.
Ezrével vannak anekdoták erről a területről. Például egy német orvos számolt be arról, hogy a kismamái nem tudtak rockkoncertre menni, mert a zenére a babák olyan vadul kezdtek el rugdalózni, ami már elviselhetetlenné vált. Így jelezték, hogy nekik elviselhetetlen ez a zene. Liley, egy neves kutató mutatta ki, hogy a babák tulajdonképpen a dob ritmusára kezdenek el rugdalózni. Egy másik kutató, bizonyos Clemens vizsgálta, hogy különféle zenék milyen hatást gyakorolnak a magzatokra. Kiderült, hogy Vivaldi és Mozart zenéje hat a legmegnyugtatóbban. Kísérleti csoportjában az említett zenékre minden baba megnyugodott. Ezzel szemben Beethovenre, Brahmsra és a rockzenére erőteljes rugdalózásba kezdtek.
A zseniális zeneszerzők után térjünk vissza a kísérletek és a vizsgálatok profán világába. Spelt egyik kísérletében Prokofjev Péter és a farkas című művéből a fagottszólót játszotta le többször a magzatoknak. A zenei részletet a születésük után a babák felismerték, és ezt a sírás abba hagyásával hozták a kísérletvezető tudomására.
Egy másik tudós, De Casper, igencsak eredeti kísérletet talált ki: egy magnóval összekapcsolható, speciális cumit szerkesztett. A cumi eltérő ritmusú szopásával az újszülöttek háromféle szöveget tudtak a magnetofonon beindítani. A három szöveg egyikét a babáknak a terhesség utolsó harmadában rendszeresen lejátszották. A babák rövid idő alatt abban a ritmusban kezdtek el cumizni, amelyik az ismerős szöveget indította be. E frappáns kísérlet ismertetésével fejezzük be értekezésünket, megígérve, hogy a következő alkalommal még visszatérünk a magzati muzikalitásra.
A témához kapcsolódó cikkek:
Forrás: Baba Magazin
Kapcsolódó cikkek
