Ahogyan az ember élete változik, úgy fordulhat elő az, hogy amit egyszer már látott és megismert, a következő alkalommal teljesen másképp látja, és más következtetéseket von le belőle.
Amikor tizenöt éves koromban azt mondtam otthon, hogy a barátnőmnél szeretnék aludni, majd valójában ezt az éjszakát a Morrison’s nevű szórakozóhelyen töltöttem azzal, hogy Sex on the beach koktélt kortyolgatva hajnalig táncoltam, úgy éreztem, hogy ennél zseniálisabbat ki sem találhattam volna, ebből is látszik, hogy felnőttem. Hát minek ide a szülői szigor, és felügyelet? De most, huszonhárom évvel később, egy lánygyermek anyjaként ha visszagondolok arra az estére, hirtelen gyorsabban kezd el verni a szívem, és csak azokat a szörnyűségeket látom magam előtt, és veszem számba, amik az alatt az egy este alatt történhettek volna a tizenéves önmagammal.
Ugyanezt éltem át most, amikor másodszorra, immáron négygyerekes szülőként Amszterdamba mentem egy hétvégére.
És azért mentek, hogy beszívjatok?
– Na és hogy állsz a drogokkal, drágám? – kérdezte egy barátnőm, amikor meghallotta, hogy Amszterdamba készülünk a férjemmel egy hétvégére. Hiszen mi más jut manapság eszünkbe erről a gyönyörű történelmi városról, mint az, hogy ott mindent szabad. Ha úgy tetszik, Amszterdam Európa Las Vegas-a. Az emberek azért mennek oda, hogy játszanak. Csak amíg az Egyesült Államok egy liberális-konzervatív helyként tekint önmagára, addig Hollandia a szabadság fellegváraként. Mert ugyan Las Vegasban minden a szerencsejátékról és a sztriptízbárokról szól, de az utcákon mindenki úriember, úrhölgy módjára viselkedik. Sehol egy eldobott cigarettacsikk, vagy hangoskodó ember, a kaszinókban gyakorlatilag egy Oscar-gálát is lehetne közvetíteni, annyira elegáns és kifinomult szinte mindenki. Eközben az európai „játszótéren“ az emberek időjárástól függetlenül hordákba verődve vonulnak vagy hullarészegen, vagy egyéb tudatmódosító szert fogyasztva, és csorgó nyállal próbálják eldönteni, hogy az élő szex show egyikét szeretnék megnézni, vagy – csak kicsivel több pénzért – húsz perc gyönyörre fizessék be magukat az egyik vállalkozóhoz. Amíg Las Vegasban az utolsó utáni táblára (még a sztriptízbár bejárata fölött is) ki van írva, hogy a prostitúció illegális, addig Amszterdam piros lámpás negyedében csupán annyit kérnek az arra tévedőktől, hogy ne készítsenek fényképfelvételt a szexmunkásokról, illetve ne vizeljenek az utcára. A fűszag mindkét ország utcáit elárasztja. Csak míg az egyikben ez valahogy észrevétlenül történik, úgy a másikban ezer tábla, plakát és világító felirat invitál, hogy gyere, és szívd magad tele a szabadság „dohányával“.
Mert itt ezt lehet, itt végre szabad, és ha már lehetőség van rá, egy igazi lúzernek kell lennie az embernek ahhoz, hogy elsétáljon a lehetőség mellett. És ugyanez a helyzet az örömlányokkal is.
Éjjel egyik, nappal másik
Amszterdamról nekem egy kicsit Fiona jutott eszembe a Shrek című rajzfilmből. Fiona hercegnőnek született, de egy gonosz boszorkány elátkozta. Ezért az igaz szerelem csókjáig kettős életet kell élnie: a hercegnő gyönyörű légies és kecses teremtés egészen addig, amíg el nem jő az éjszaka. Az átok értelmében ugyanis amint az első csillag megjelenik az égen, a gyönyörű hercegnő csúfos, zöld ogrévé változik.
Ez a gyönyörű európai város nappal a XV-XVI. századi épületeitől hemzsegő, minden sarkon egy elképesztő katedrális otthonául szolgáló kulturális célpont, amelyben megtalálható a világ legnagyobb Van Gogh-kiállítása, az Anna Frank-ház és a Rijksmuseum, ahol most éppen a világ egyik leghíresebb holland festőjének, Vermeer-nek az egész rendhagyó munkásságát bemutató tárlat látható a sok szolidan megbújó Rembrandt műkincs mellett.
Éjszaka azonban elözönlik az utcákat a lány- és legénybúcsúk, a kiabáló embertömeg, akik addig csörtetnek, amíg meg nem kapják, amiért jöttek: a teljes szabadságot.
Most azt gondolná az ember, hogy nincs ebben semmi különös; vannak, akik a képzőművészeti alkotásokat jöttek megtekinteni, és vannak, akik bulizni vágynak.
Mindez akkor vált igazán érdekessé, amikor az egyik nap a Rijksmuseum bejáratánál az egy óra sorban állás alatt volt időm megfigyelni az előttem álló tipikus, jól szituált, középkorú nyugat-európai házaspárt, és aztán aznap este megláttam őket kijönni az egyik szexmunkás kirakatából. Nem siettek, nem szégyellték a dolgot. Szépen, komótosan, kézen fogva távoztak. Ugyanúgy, ahogy előttem lecsipogtatták pár órával korábban az előre megvásárolt múzeumi belépőjüket. Addig a pillanatig, amíg meg nem láttam őket kijönni az egyik kirakat melletti ajtón, igyekeztem kerülni az üveg mögött, egy szál fehérneműben vonagló nők pillantását. Próbáltam nem oda nézni, mert nem éreztem mást, csak szégyent. De amikor megláttam a fent említett turistákat, elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért éreztem magam ilyen végtelenül kellemetlenül. Miért van bennem ez a kényelmetlen, feszítő érzés, amikor egyébként egy felvilágosult, modern és liberális gondolkodású embernek tartom magam?
Elkezdtem felbátorodni, mert látni akartam, hogy pontosan mi zajlik körülöttem. A nők, akiknél épp nincs kuncsaft, a kirakatban állak, és próbálják mindenféle trükkel magukra vonni a figyelmet, hogy a nagy konkurenciában valamilyen módon kitűnjenek. Mindegyik kirakat mögött látható egy fehér csempével kirakott helyiség, benne egy ágy, mellette egy mosdóval és fertőtlenítőszerrel. Engem többszöri ránézésre is, egy nőgyógyászati vizsgálóra emlékeztettek ezek. A kuncsaftok teljesen különböző, átlagos emberek: Fiatal, talán éppenhogy tizennyolc éves srác hátizsákkal a hátán. Amint becsukódott mögötte az ajtó, bedugta a fülhallgatóját, és úgy vegyült el a tömegben, mintha eddig is csak ott sétált volna az utcán. Részeg angol turista, aki az ajtóban könyörögve próbálja lealkudni a 100 euro/húsz perces tarifát. Közben simogatja a szexmunkás karját, és fogadkozik. Látszólag egyáltalán nem érdekli, hogy bárki szemtanúja lehet a bazári alkudozásnak. Hamar megállapodnak egy mindkettejüknek megfelelő összegben, a férfi belép, a nő pedig behúzza a függönyt. És ott volt a már említett házaspár is. Látszólag nincs közös vonás a látogatókban, csupán annyi, hogy mindannyian igénybe akarták venni a törvény adta lehetőségeiket.
Mindent szabad, de semmit sem muszáj
Mire úgy éreztem, hogy eleget láttam, nagyjából rá is jöttem arra, hogy mi zavart engem igazán. Ez a bizonyos, törvény adta lehetőség. Méghozzá a másik oldalról. A nők oldaláról. A nevükben éreztem azt a bizonyos szégyenérzetet, nem pedig a potenciális fogyasztók oldaláról. Egy nagyobb társasággal voltunk, és mire sikerült összeszednem a gondolataimat, elkezdtem kérdezgetni nő útitársaimat, hogy ők nem érzik-e aggályosnak a szexmunkások helyzetét. Összességében pontosan azt a választ kaptam, amit egy mai modern, liberális és éppen ezért nyitott gondolkodású felvilágosult nőtől vártam: ez az ő döntésük. Ha ők így akarják keresni a kenyerüket, akkor keressék így. Itt legalább a jog védi őket, és nincsenek kiszolgáltatva a striciknek. Ráadásul szakszervezettel rendelkeznek, adót fizetnek. Az egész transzparens és legális keretek között zajlik. És ez valóban így van, ezzel nem lehet vitába szállni. Ugyanakkor kérdéses, hogy ezt a bizonyos szabadság fogalmát miképpen értelmezzük.
Egy ideális világban mindenki azt a tevékenységet végzi, amelyben ki tud teljesedni, és amellyel úgy érzi, hogy hozzájárul a társadalom működéséhez. Ez természetesen utópia, hiszen a különböző élethelyzetek különböző döntéseket szülnek – olykor kompromisszumokat. Ugyanakkor számomra igencsak nyugtalanító az a gondolat, hogy valaki az élethelyzete okán ezt mesterséget kívánja űzni. A „legősibbet“. Ezt a kifejezést egyébként először Rudyard Kipling író használta 1889-ben, és csak az első világháború után, a katonák hazatérésével vált általánossá világszerte. Pedig a prostitúció valóban, amióta világ a világ, létezik. Már Kr. e. 2400-ban a sumér birodalomban elfogadott mesterség volt. Az ókori Római Birodalomban pedig teljesen törvényes keretek között zajlott.
A prostitúció még a Bibliában is említésre kerül Mária Magdolna kapcsán. Így aztán az emberiség létezése óta velünk van, és csupán a társadalmi berendezkedésen múlik, hogy törvény-adta lehetőség, vagy éppen törvényen kívüli. De attól még, mert valami régóta létezik, még nem biztos, hogy kívánatos.
A vegas-i sztriptízbárok transzparensein virító „a prostitúció illegális“ felirat nem azért díszeleg ott, mert arrafelé nincsen prostitúció. Hanem azért, mert lebukás esetén a törvény bünteti. Legfőképpen a tevékenység folytatóját, nem pedig a szolgáltatást igénybe vevő felet.
De azt gondolom, hogy egy demokratikus jogállam nem attól lesz demokratikus, és nem attól lesz jogállam, hogy a jogszabályok teljes szabadsággal ruházzák fel az adott ország állampolgárait. Mi több, ezeknek a jogállamoknak az alkotmányai rendre meg is fogalmazzák, hogy az emberek szabadságjogai pontosan addig tartanak, ameddig ezen szabadságjogaik gyakorlása közben egy másik ember azonos, vagy egyéb szabadságjogát meg nem sértik. Márpedig ebben az esetben, a prostitúció vonatkozásában minimum az emberi méltósághoz való jog kerül eltiprásra, hiszen a szexmunkások nem tesznek mást, mint hogy a testüket árucikkek módjára kínálják eladásra.
Tűzoltó leszel, s katona, vadakat terelő juhász
Ezután felmerülhet megint a kérdés: miért baj az, ha mindezt a tevékenységet önként választják? Hiszen a szabad akaratnál nincs erősebb vár, amelyre egy demokrácia épülhet. Ezzel kapcsolatosan emberként, nőként és szülőként arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy kétséges, hogy bárki erről álmodna gyerekkorában. A szerencsés emberek megtalálják a hivatásukat, amelynek gyakorlása közben amellett, hogy pénzt keresnek, még a kiteljesedés örömében is részesülhetnek. És ez a hivatás bármi lehet az utcasepréstől kezdve a sült krumpli sütésén át a gyógyításig. A sok különféle tevékenységnek azonban egy közös vonása van kivétel nélkül: végzésük az egyénre nézve nem lealacsonyító, és az emberi méltóság csorbítására sem alkalmas. Ez alól a szabály alól bizonyosan kivételt képez a prostitúció. Amelyet az egyén talán szabad akaratából választ, de érdemes azt a „szabad“ akaratot megvizsgálni. Gyors fejszámolást követően hamar rájöhetünk, hogy egy szexmunkás egy forgalmasabb éjszaka során naponta akár 1000-1500 eurót is hazavihet. Ami adózás, és a bérleti díj befizetése után is minimum az ötszöröse annak az összegnek, amit mondjuk árufeltöltőként egy boltban megkereshet. Teljesen sarkítva: valóban reális dilemma lehet egy mélyszegénységből jövő embernek az, hogy alkalmazottként dolgozzon kevés pénzért egy héten ötször napi tizenkét órában, vagy néhány este alatt a kirakatban ennek a összegnek az öt, vagy akár tízszeresét tegye zsebre. Persze külön tanulmányt érdemelne annak a megfejtése, hogy milyen szociográfiai háttérre és lelki motivációra van ahhoz szükség, hogy valaki a prostitúciót válassza bármilyen más tevékenységgel szemben.
Vajon miért nem háborodunk fel a bizonyos országokban legalizált prostitúción, amikor egyértelműen felháborodunk mondjuk azon, hogy Iránban letartóztatnak öt tinédzser lányt, mert farmerben és haspólóban egy épület előtt az utcán fényes nappal egy Selena Gomez-számra táncolnak, és mindezt feltöltik a TikTokra. Miért egyértelműen megalázó és az emberi méltóságot nélkülöző, hogy a nőknek Iránban tilos és börtönnel büntetendő cselekmény a férjükön és a férfi családtagjaikon kívül más férfival nyilvánosan mutatkozni?
Hiszen mindkét esetben ugyanarról van szó: a nők szisztematikus jogfosztottságáról. Csak míg az egyik esetben eleve kizárják őket bizonyos szabadságjogok gyakorlóinak a köréből, a másik esetben éppen azzal fosztjuk meg őket attól a bizonyos jogtól, hogy a „kezükbe adjuk“ a lehetőséget. Itt természetesen nem az a kérdés, hogy melyik a jobb. Hanem az, hogy hogyan lehetséges az, hogy a XXI. században az elvileg lezajlott női emancipációt követően sok-sok évvel, az egyik országban nőként azzal kerülnek a jogaim eltiprásra, hogy bármit megtehetek, míg a másikban azzal, hogy semmit.
Én mindenesetre anyaként egészen más jövőt kívánok a lányomnak – és azt hiszem, nincs anya, aki másként lenne ezzel.
Kapcsolódó cikkek
