Molnár Andrea – a gyerekeknek csak Andi néni – már 34 éve tanítóként, tehetségfejlesztő pedagógusként dolgozik, jelenleg a XIV. kerületi Móra Ferenc Általános Iskola igazgatóhelyettese. Ahogy végigvezet a tankerületi iskolában, büszkén mutatja a svédasztalos ebédlőt, a dekorációkat a folyosókon, amelyeket a gyerekek készítettek, süt minden szavából a lelkesedés és tenni vágyás. Nem magáról beszél, hanem arról, milyen tervei vannak még az iskolával, mit szeretne szervezni a gyerekeknek, és hogy mennyire szereti, hogy az iskolában sok növénnyel vehetik körbe a tanulókat, mert ez is remek hatással van rájuk.
„Bármilyen módszerrel lehet szuper jól dolgozni”
Andreában az a különleges, hogy a három évtized pedagógusi munka alatt messze elkerülte a kiégés, töretlen motiváltsággal keresi a kreatív lehetőségeket, fejlődési útvonalakat a gyerekek tanításához. Olyan vérbeli pedagógus, akire azt szoktuk mondani, hogy sokkal több kellene belőle, és máris jobb lenne a helyzet a magyar oktatásban. Ő az a tanár, aki nem akar a régi, poroszos módszereknél megragadni, mert azt gondolja, az nem visz előre, ha azt hajtogatjuk, hogy régen minden jobb volt. Szerinte inkább fel kell készülnie egy pedagógusnak arra, hogy a következő generációt milyen módon lehet a leghatékonyabban elérni a tanítással.
Andrea nemcsak a szubjektív véleményem szerint fantasztikus pedagógus és tehetségfejlesztő szaktanácsadó, hanem a szakma is több díjjal elismerte már a munkáját: „A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ elismerő oklevélben részesített 2015-ben. A Neteducatio Kft. minden évben meghirdeti a Pedagógus Oscar-díjat, melyet 2019-ben kaphattam meg. Nagy megtiszteltetés volt. 2021-ben Miniszteri Elismerésben részesültem. 2022-ben a »Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért« díjat vehettem át” – mesélte a tanító, amikor leültünk beszélgetni a pedagógusi pályáról és arról, milyen motivációt talál magának a mindennapok során 34 éve a tanításban.
Andrea nem emlékszik pontosan arra, miért választotta a tanári pályát, de az fennmaradt a családi legendáriumban, hogy nagyjából ötéves koráig orvos akart lenni, de egy egér felboncolásának sikertelensége elterelte az útról.
Valószínűleg azért lettem tanár, mert nagyon jó tanáraim voltak már általános iskolában is, olyan példaképek, akikhez emberileg is erősen kötődtem. Az alsós tanító nénim pedig olyan meleg szeretettel és annyira odaadóan tanított minket, hogy az is megragadt bennem.
Fotó: Neményi Márton
Az út nem vezetett egyenesen a tanári katedrára, az érettségi után ugyanis nem vették fel Andreát rögtön a főiskolára, ezért elment képesítés nélkül tanítani – a ’80-as években erre még volt lehetőség –, kémiát, földrajzot oktatott egy edelényi általános iskolában a felső tagozatosoknak, ami egyáltalán nem riasztotta el a tanári pályától, sőt, motiválta arra, hogy újra nekifusson a felvételinek. 1989-ben került az Edelényi Gimnáziumból messze Békéscsabára, ahol elvégezte a tanítóképzőt, és a diploma után, ‘92-ben meg sem állt Budapestig, ahol elhelyezkedett tanítóként.
„Pont ÉKP-s (Zsolnay-program: Értékközvetítő és Képességfejlesztő Program – a szerk.) tanítót kerestek, én pedig ezt tanultam a főiskolán, ezért nagyon örültem a lehetőségnek – meséli a pedagógus. – Ezt a programot akkor kezdték bevezetni, és nekem nagyon tetszett, hogy embertant, furulyát, bábozást taníthatok – ezek mind tantárgyak voltak. Persze ennek a programnak is voltak hátrányai, nehézségei, de azt gondolom, hogy bármilyen módszerrel lehet szuper jól dolgozni. Az a jó, ha sokféle módszert ismer egy pedagógus, mert a végén abból gyúrja össze azt, ami a legjobb a gyerekeknek.” Ezért is jó dolog Andrea szerint a kötelező továbbképzés, mert így van arra esély, hogy lépést tartsanak a tanárok a gyerekek szükségleteivel, igényeivel és fejlődésével.
„Mert igenis mindenkinek kell módszertanban újulni, változni – teszi hozzá a pedagógus.
A mai gyerekeket már egészen más eszközökkel lehet tanítani, mint 30 évvel ezelőtt, sokkal interaktívabban, az élménypedagógia eszközeivel kell őket oktatni, amihez a pedagógusoktól is rugalmasság és fejlődés szükséges.
„Miért ne válaszolhatna egy gyerek az asztal alól?”
Andrea saját magát is folyamatosan képzi, amióta csak rálépett a pedagógusi pályára, a rengeteg szakmai továbbképzés mellett hat diplomát szerzett időközben: többek között művelődésszervező tanár, tehetségfejlesztő szaktanácsadó és tehetséggondozó szakértő vált belőle. A pedagógus motiváltságának nagy része abból fakad, hogy tehetséggondozóként is figyel a gyerekekre, és igyekszik meglátni az esetleg problémás viselkedés mögött is a gyerekben megbújó erősségeket.
A lelkesedést pedig átragasztja a környezetére is: ahol Andrea megjelenik, ott kis idő múlva az iskolából Tehetségpont lesz, vagy mint most, létrejön a munkája nyomán egy Közép-Pesti Tehetségsegítő Tanács, amely a tankerületi gyerekek tehetségfejlesztését támogatja. Sikeres pályázatokat ír. A tehetséggondozás annyira a szívügyévé vált, hogy ez a fő mozgatórugója annak, hogy minden körülmények között kitart a pedagógus pálya mellett.
„Fantasztikus tanáraim voltak: dr. Czeizel Endre, dr. Gyarmathy Éva, dr Herskovics Mária, dr. Heimann Ilona, dr. Balogh László, Fuszek Csilla, dr. Szivák Judit… csak hogy párat említsek. Az ő lelkesedésük, szakmai tudásuk lenyűgözött, egy életre szóló elhivatottságot szereztem – meséli Andrea.
Amikor azt láttam, hogy a legtöbb iskolában van fejlesztő pedagógus, logopédus, pszichológus, de tehetséggondozásra külön nincs olyan szakember, aki ezzel foglalkozik, akkor tudtam, hogy ez az én utam.
Megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az osztályban egy gyerek a zseniség határán mozog. Van valami benne, de nem tudod, hogy mi az, csak más, mert rendetlen, nem bír magával, nem tudod úgy lekötni, mint a többieket, de ha bedobsz neki egy témát, ami érdekli, akkor teljesen rákattan – na, ők a tehetségek általában. Ezeket a gyerekeket nem elnyomni vagy leszidni kell, hogy nem olvashatnak az órán – dehogynem olvashat, neki erre van igénye, hogy valami pluszt tegyen, mert már unja magát, előrébb tart fejben. Volt olyan tanítványom is, aki az asztal alatt bujkált, és onnan mondta el a verset, amit megtanult. Ha bármit kérdeztem tőle, akkor tudta a választ, de csak az asztal alól mondta meg. Tudtam, hogy a figyelme velem van és dolgozik, csak neki másra volt szüksége. Miért ne válaszolhatna egy gyerek az asztal alól?
Hogy hogyan lehet tekintélyelvűség nélkül tanítani, és milyen hibát követhetnek el a szülők – erről olvashatsz a CIKK FOLYTATÁSÁBAN.
Kapcsolódó cikkek
