Amikor még kislány voltam, a majális hatalmas dolog volt itt, Szentendrén. Összegyűlt a város apraja-nagyja, volt pereces, vattacukros, koncertek és mindenféle őrületes vidámparki elem; a dodgemtől kezdve a mini hullámvasútig. És persze ott voltak az árusok, akik ruhát, ékszert és játékokat kínáltak az ünneplő közönségnek.
Hasonló fesztivált rendeztek minden évben gyereknapon is, csak a vurstlit olyankor városi tánc- és sportegyesületek bemutatói, Ki Mit Tud? és gyerekkoncertek váltották fel.
Anyuékkal az volt az egyezségünk, hogy a majálison mindig választhattunk valami finomságot és felülhettünk azokra a játékokra, amikre szerettünk volna, de a vásárból ajándékot kérnünk a majálison nem lehetett. Az a gyereknap kiváltsága volt. Kishúgommal tudomásul vettük a dolgot, nem is volt nehéz ?betartanunk? ezt a szabályt, imádtuk a majális mini vidámparkos forgatagát és élveztük, hogy gyereknapon mindig ?lepottyant? valami.
Ám körülbelül 10 éves lehettem, amikor a majálison szaladgálva megpillantottam egy babát. Mivel ugye nem lehetett kérni a vásárból semmit, ezért mindig csak lopva nézegettünk oda-oda a bódék kínálatára, de nem akartunk soha nagyon elveszni bennük. De ez a baba kiszúrt magának, már messziről a nevemet kiabálta s éreztem, hogy haza kell vinnem magammal, a mellé csomagolt rózsaszín porszívóval, játék tisztítószerekkel és a mini portörlővel együtt.
Míg a húgom perecet majszolt a szomszédos padon, én odamerészkedtem a babához. Nézegettem a dobozon, ahogy a mosolygós műanyag bábu takarítást imitál a képeken. Ekkor hozzám szólt az árus, én összerezzentem és zavaromban kapkodva visszatettem a babát, visszasomfordáltam a padhoz. Amikor anyuék is mellénk ültek a piknikasztalhoz, fejembe vettem, hogy én bizony valahogy akkor is kikönyörgöm tőlük a babát. Alig vártam, hogy mindenkinél kiürüljenek a limonádés poharak és elfogyjon a perec, majd megragadtam édesanyám kezét és az árushoz húztam.
Legkedvesebb, legszebb hangomat elővéve mutattam meg neki vágyaim netovábbját, kiemeltem, hogy mennyire tetszik a porszívó és milyen jól tudnánk játszani ezzel a tesómmal együtt. Ő félmosollyal az arcán hallgatta végig a termékbemutatómat, hisz pontosan tudta, mire megy ki a játék. Megforgatta a dobozt, megkérdezte az árust mennyibe kerül a baba, megköszönte, majd visszatette a többi játék közé.
Pánikolni kezdtem, éreztem mi következik és meg akartam előzni, hogy anya nemet mondjon a vásárlásra. Ígértem fűt-fát, hogy mennyit mosogatok majd, és hányszor takarítom ki a hörcsögketrecet, bevetettem az év végi kitűnő bizonyítványt is, de anya csak guggolt előttem, egy jógi nyugalmával.
?Látom, hogy nagyon tetszik neked a baba, és megértem, hogy izgatott vagy most emiatt. De kérlek, emlékezz rá, hogy van egy megállapodásunk. Ma ettél, ittál, jól érezted magad a játékokon. Alig pár hét, jön a gyereknap, újra itt leszünk, és akkor megkaphatod a babát, megígérem? – mondta és megölelt.
Illetve csak megölelt volna, mert az én agyamat elöntötte a gyermeki dac, eltoltam magamtól, sírni kezdtem, és akkor és ott rettenetesen mérges voltam anyura. Összehúztam a szemöldökömet, ?bevágtam a durcit?, és a következő három napban ezzel az arccal és a ?nem beszélek veletek? technikával büntettem a szüleimet.
Május utolsó vasárnapja viszont hamarabb eljött, mint gondoltam volna. Izgatottan készülődtünk a gyereknapi forgatagba. Anyuék odaadták a pénzt a babára, és a húgom is ugyanakkora értékben választhatott valamit a vásárból. Úgy szaladtam az árushoz, hogy az iskolai tesitanárom biztosan nem hitt volna a szemének. Kerestem a babát, de elsőre nem vettem észre és már csordult is ki a könnycsepp a szemem sarkából. Amikor végre megláttam becsúszva a rózsaszín dobozt a zsákbamacskák mögé, úgy éreztem, még a nap is ragyogóbban süt. Egész nap a dobozt ölelgetve jártam s keltem, és amikor végre hazaértünk, a babával feküdtem le aludni is.
Évekkel később, amikor már felnőtt fejjel épp az anyuéknál maradt holmijaimat válogattam át, előkerült a baba, a műanyag porszívóval. Egy pillanatra újra 10 éves voltam s ott álltam a játékos stand előtt a gyereknapi vásáron. Nem is tudtam megválni a játékbabától. Eltettem, hogy majd egyszer odaadom a kislányomnak.
Azóta született két kisfiam. A babák nem igazán érdeklik őket. A robotok, a dupló és a kisautók annál inkább. Én pedig kell, nem kell vásároltam is nekik a játékokat, mert azt gondoltam, mennyire örülni fognak, vagy milyen jól fejleszti majd őket az adott játék. Tudom, hogy túlzásba estem. Akkor ütött igazán szíven, hogy mennyire, de mennyire rosszul tettem ezt, amikor a nagyobbik fiam a harmadik szülinapján szinte teljes közönnyel fogadta az ajándékait. Olyan volt, mintha már immunis lenne arra, hogy kap valamit – ?ühüm?, ?ühüm? csak ennyit hallottunk, se örömkönnyek, se sikkantás, ahogy lehull az ajándékról a csomagolópapír?
Iszonyatosan elszégyelltem magam. És akkor értettem meg, hogy milyen érték is volt az, hogy én nem kaptam meg mindent csak úgy, első szóra. Hogy a szüleim szabályokat állítottak fel, és nekem volt mihez igazodnom. Hogy tudtam értékelni, amim van, és amit kaptam, és a gyereknap valóban gyereknap volt, annak minden különleges varázsával együtt.
Anna további érdekes cikkei:
Kapcsolódó cikkek
