Meghalt egy kislány, aki kétéves sem volt. Bántották, megölték, és még az sem biztos, hogy nem bántalmazták hosszabb ideje. Sok mindent nem tudunk, sok mindent sosem fogunk megtudni, és talán nem is kell, hiszen az sem támasztaná fel ezt a gyermeket.
Azért viszont igenis tehetünk, hogy ezek a tragédiák ne ismétlődjenek újra és újra. Egyfelől állampolgárként felelünk azért, hogy milyen gyermekvédelmi rendszert támogatunk, mi ellen tiltakozunk vagy épp mihez asszisztálunk – akár hallgatólagosan. De tudom, ez nehezen megfogható dolog. Olyan azonban már biztosan mindenkivel történt, hogy erőszakos jelenetnek volt szem- vagy fültanúja.
Hiszen tudjuk, mennyi egykori áldozat meséli el: „tudták”. Tudták az iskolában, tudták a szomszédban, tudták, tudták, tudták. Tudták körülötte, hogy mi történik – utalnak a körülöttük élő felnőttekre. Tudták, de hallgattak. Vajon szubjektív megélés lenne ez? Vajon érezheti ezt tévesen ennyi sértett? Lehetséges-e, hogy valakit hosszú időn át bántsanak – aminek zaja van, aminek nyoma van testen és lelken – láthatatlanul? Vagy van abban valami, hogy mi, emberek hajlamosak vagyunk félrenézni, amikor valaki bajban van?
Fotó: Getty
Sajnos az utóbbi az igazság. Számtalan okból nézünk félre – ki rutinosabban, ki részlegesen, ki csak olykor, más szinte soha – de mindannyiunkkal megtörténik. Van, amiért hibáztathatjuk magunkat, és van, ami kétségkívül meghaladja az erőnket. A szegénység és a szenvedés oly mértékűvé vált a világban, és olyannyira szem előtti, hogy saját létünket veszélyeztetnénk, ha minden szenvedőhöz lehajolnánk nap mint nap.
Amikor viszont akut életveszély van, netán gyermeket bántanak, akkor kutya-kötelességünk közbelépni. Igen, akkor is, ha velünk fognak ordítani, ha minket fognak rángatni, ha nekünk fog bepiszkolódni a ruhánk, ha mi késünk el a munkahelyünkről, ha mi nem fogunk tudni aludni éjjel.
Mert van, aki egy éjjelen sem alszik nyugodtan. És van, aki utoljára alszik el.
Mert van gyerek, akinek a legközelebbi hozzátartozója az az idegen, aki a közelében ül a buszon. Van, aki a tanárától, az ovistársa anyukájától vagy a pénztárostól kapja a legtöbb szeretetet, és nem attól, aki hazaviszi magával.
És mert azt szeretnénk, hogy ha a mi gyerekünket bántja valaki, amikor nem vagyunk ott, akkor lenne egy szemtanú, aki nem marad csak szemtanú. Aki cselekszik. Amennyire a képességei, lehetőségei engedik, de megvédi a kislányunkat, megvédi a kisfiunkat. És ne tévedjünk: valójában minden kisfiú és minden kislány a “miénk” – akinek a mi gyerekünknél rosszabb sors jutott.
Philip Zimbardo, a Stanford Egyetem neves szociálpszichológusa írta le az úgynevezett ‘bámészkodó hatást. Azt a jelenséget, hogy paradox módon minél többen látnak egy esetet, annál inkább csökken az esélye annak, hogy valaki közbeavatkozzon – történjen az az utcán, a munkahelyen, az iskolában vagy akár az online térben – sajnos mindre számtalan példát lehet mondani csak a közelmúlt híreit átnézve. Sok oka van ennek, ezek közül csak az egyik az, hogy ilyenkor nem érezzük „megszólítva” magunkat, hiszen “más is látja, és más sem tesz semmit”, vagy “hát igen, ‘ezek’ ilyenek, így élnek”, esetleg abban bízunk, hogy majd más segít.
Ilyenkor szürreális és tragikus módon előfordulhat, hogy mindenki azt hiszi, valaki bizonyára hívta már a rendőrséget, a mentőket… így aztán senki nem telefonál – mint az meg is történt több esetben.
Csakhogy Zimbardo valami másra is felfigyelt. Észrevette, hogy időről-időre akadnak „hősök”, akik szembe mennek a tömeg tehetetlenségével, és – akár irracionális helyzetekben is – kiállnak másokért. Felemelik a hangjukat, odaállnak a túlerővel szemben, rászólnak a hangosabbra is… szólnak, tesznek, amikor mindenki más hallgat.
Vajon mi adja a különbséget? Mitől áll fel valaki, és néz ki az ablakon a másik?
Mi melyik akarunk lenni? Aki ma elgondolkodik, hogy megmenthette volna a ma, a három napja vagy az egy hete holtan talált kisgyereket, csak hát amikor tudta, hallotta, hogy bántják, azt mondta: „nem az én dolgom”, vagy az, aki elment, és feljelentést tett a rendőrségen, felhívta a családsegítő szolgálatot, a védőnőt? Amikor le akarták rázni, akkor elment, telefonált újra? Amikor ismét lerázták, akkor petíciót írt, aláírást gyűjtött, tiltakozott? Vagy aki azt mondta: „á, úgyse tesz senki semmit, nem fog itt semmi változni”?
De valami mégis változott. Mert eggyel kevesebben vagyunk újra. Egy kisgyerekkel megint kevesebb éri meg a holnapot.
A szakember szerint a hősies viselkedést lehet, és kell is tanítani és gyakorolni, hogy a segítségnyújtás természetessé váljon mindenki számára.
Talán mi leszünk a következők, akik megmenthetünk valakit. Talán nem is tudjuk, mitől mentettünk meg valakit, amikor a múltkor megszólaltunk. Amikor felemeltük a telefont.
Köszönetem és tiszteletem mindazoknak, akik megtették, és azoknak, akik legalább megpróbálták.
És ezt még csak hősiességnek sem mondanám. Egyszerűen csak emberséges viselkedésnek.
Ha gyermekbántalmazást tapasztalsz, fontos, hogy jelezd. Van hová fordulni, és van, aki segít: a nap 24 órájában, ingyenesen és anonim módon hívhatod a +36-80-20-55-20-as számot, vagy írhatsz az [email protected] címre.
Kapcsolódó cikkek
